Az én képernyőm: Tátongó űr marad

Mondjuk egy lúzer, csóró, ilyenolyan pereputtyal terhelt tesó? Hát… Igencsak meggondolnám. Különösen úgy, hogy akadt egy hasonló eset az ismeretségi körömben. Barátnőmet temették hatvanévesen. Családja, gyermekei, négy testvére siratta. A temetésen egy idősebb asszony lépett a hozzátartozókhoz, bemutatkozott, s mindenki összesúgott. A halott asszony legidősebb testvére volt, az apjuk első házasságából – a nő még soha nem találkozott féltestvéreivel. Később, az összejövetelen, ahova persze azonnal meghívták, elmondta, hogy egész életében fájóan hiányoztak az apja és a testvérei. Ezért, véletlenül értesülve erről az időpontról, most jelentkezik, ha nem bánják… Dehogy bánták, mindenki lelkes volt, ölelgették, kérdezgették. Aztán egy-két alkalommal még találkoztak vele, majd egy év alatt elhalt az egész. Pedig mindkét részről megvolt a jó szándék. Eszter remek nő volt, de soha nem tudta magát teljesen túltenni azon a sérelmen, hogy ő nem kellett az apjának, aki másik öt gyermekének viszont szerető, gondoskodó apja volt. És mindkét részről hiányoztak a közös emlékek, képek, illatok, hangok – amik örökre összekovácsolják a testvéreket.

Viszont, ha van emlékmorzsa, ha azzal a tudattal élünk, hogy valaki hiányzik, az az űr bizony nagyon tud tátongani. Persze mindig annak fáj jobban, aki rosszabb helyzetbe került, akit elhagytak, elűztek, elfelejtettek. Ő akarja valamiképpen összeilleszteni széthullott gyermekkora cserepeit. Ezért dobogó szívvel jelentkezik az RTL Klub felhívására és reméli, hogy kiválasztják, s megtalálják az elveszett szülőt, testvért.

A Keresem a családom című műsor erről szól. A sok jelentkező közül persze azokat választják ki, akikkel műsort lehet csinálni, akiknek rokonaiért bejárhatják a fél világot. Tetszik, hogy – némely külföldi verzióval szemben – a magyar változat nem érzelgős: a Liluból Kovalcsik Ildikóvá komolyodott műsorvezető őszintén, melegen, komolyan beszélget, láthatóan sok szeretet van benne. Máté Krisztina producerrel és Hadas Krisztina szerkesztővel jó csapatot hoztak össze. Bár azt hiányolom, hogy a nyomozás folyamatából nem mutatnak többet, mert az is érdekes lenne.

Hát igen, az apákat keresik legtöbben, ők a leghajlamosabbak az eltűnésre. Az idő múltán sokszor már csak a féltestvéreket találja meg a riporter, akik több-kevesebb lelkesedéssel pattannak a szóra. Noha kételyeimet nem hallgathatom el, a legutóbbi esetet én is megkönnyeztem. Pici, szegény, megtört kis nő meséli gyermekkorát, hogy amikor a szülők elváltak, kétfelé osztották a négy gyereket. Ő az anyjának jutott, aki nem törődött vele, intézetbe került, majd nevelőszülőkhöz. Azok rendesen felnevelték, de szeretetet, gyengédséget nem kapott tőlük. Korai gyermekszülés, magány, szegénység. Negyven körül egy bérelt szoba, amije van. Homályosan emlékszik még testvéreire, anyjára, vágyódik utánuk, kész megbocsátani. Úgy gondolja, minden baja megoldódna, ha velük lehetne. A tévések megtalálják az egyik testvért, a rossz anyuka már nem él. Problémák vannak a másik két testvérrel, itt is szegénység, nehéz élet. A megtalált nővér ugyanolyan kicsi, nyúzott – az ő élete sem különb. Mindkettő azt hitte, hogy a másiknak jobb, s most sírva-nevetve ismerik fel, hogy hát nem. És nem is lehetett jobb. Itt nem az egyik kapaszkodik a másikba, hanem ölelik egymást.

Akinek sikerül és a tévések segítségével megtalálja elveszett családtagját, mindig azt hiszi, most már révbe ér. Ó, dehogyis ér! Csak még nem tudja. A folytatást pedig már nem veszi fel a kamera.