Isten küldte őket? Azokhoz vittünk adományt, akik maguknak nem kérnek

Túl az egy-egy napon megtett akár több száz kilométeren – ködben, fagyban, olykor hóban, ónos esőben –, lelkileg sem könnyű napok ezek. Jó érzés, hogy segíthetünk, de rossz, hogy ez a segítség – bár szebbé teszi az ünnepeket – csak átmeneti, s persze nem is juthatunk el mindenhova.

„Ha az Isten íródeák volna / S éjjel nappal mozogna a tolla, / Úgy se győzné, ő se, följegyezni, / Mennyit kell a szegénynek szenvedni” – kezdi József Attila Aki szegény, az a legszegényebb című versét, amelyet 1924-ben, 19 évesen írt. Két falu közt ezt mormolgatom, s azon gondolkodom: mi változott több mint 90 év alatt. Mert lehet, hogy Magyarország most tényleg jobban teljesít, de mit éreznek azok, akiknek ebből – a szavak gyakran hamis pátoszán kívül – semmi sem jutott.

Gyakran járok olyan családoknál, magányos, beteg, idős embereknél – de bajban levő fiataloknál is –, akiket sokkal inkább a külső körülmények, a társadalmi változások löktek a lét peremére, mint saját hibáik. A cigányság sorsáról sem lehet úgy beszélni, hogy nem akarjuk látni ezt. Nincs már téesz, nincs ipari munkahely, ahol dolgozhatnának – s ennél nagyobb gond, hogy az ország sok részén nincs ezek helyett semmi. Ilyen térség többek között Dél-Heves – az amúgy sem túl gazdag megye legszegényebb része. Évről évre visszatérek Tarnazsadányba – ma már szinte csak cigánycsaládok lakják –, ismerem a falu polgármesterét, orvosát, iskolaigazgatóját, a tanoda vezetőjét. Sziszifuszi munkát végeznek egy olyan faluban, amit még a környék lakói is elkerülnek – igazi szívemberek, nélkülük és társaik nélkül itt és az ország számos településén megállna az élet. 

Az emberség azonban semmiképp sem pozíciófüggő. A karácsonyi gyűjtés és az adományok átadása során szerte az országban olyan emberekkel találkozunk, akiket nem lehet elfelejteni.

Három példát említek – a tavalyi advent idejéből. Szilaspogony kicsi falu Nógrád megye északi részén, a szlovák–magyar határtól nem messze. Ide vittünk cukrot, lisztet, étolajat, ruhát a háromgyermekes Kalas Violettának és családjának. Violetta férjével és gyermekeivel nemrég még Budapesten élt, ahol a férfi postás volt. Aztán lebetegedett és kórházba került, majd a posta egyik napról a másikra fölmondott neki. Most Violetta édesanyjánál laknak, a fiatalasszony alkalmi munkákat (takarítást, fahordást) vállal – a kisfiuk még csak hároméves –, hogy mindennap enni tudjanak. Ami náluk megfogott: a szegénységükben is meglévő rend, tisztaság és harmónia. És a nagyfiú vágya, hogy ő rendőr akar lenni, nyomozó – hogy egész életében az igazságot szolgálja.

A Pest megyei Nyársapáton élő Márkuj Lajosnéval úgy ismerkedtem meg, hogy biciklit kért Segítsünk egymáson rovatunkban, mert ellopták az övét. Kapott is egy dunántúli olvasónktól, nagyon hálás volt érte. Aztán karácsony előtt egy ceglédi asszonynak és családjának kért segítséget. Amikor Nyársapáton jártam, láttam, hogy ez bizony náluk is elkel. Péter fia, aki orgonaművész, 25 ezer forint körüli rokkantsági járadékot kap, s ő maga is beteg. A fiú orgonajátéka lenyűgözött, de megélni ebből nem tudnak, mert a környéken inkább jótékonysági hangversenyekre van igény. A néhány ruhadarabért cserébe, amit Péter kapott, édesanyja összegyűjtötte saját fiatalkori ruháit. Gyönyörűbbnél gyönyörűbbeket, hogy legyen másoknak is öröme.

S akiről még feltétlenül szólni akarok, az Bálint Józsefné Ilonka Bács-Kiskunból, Sükösdről. Életét nyugdíjba meneteléig a mezőgazdaságban töltötte, óriási vezetői tapasztalatokkal bír, és szervezőkészsége sem kopott. A Szabad Földben szinte minden héten talál olyant, akinek, úgy érzi, segítenie kell. Élelemmel, ruhával, takaróval, pénzzel és még sorolhatnám, mivel – februárban például épp egy tarnazsadányi családnak adott mosógépet. Közel a nyolcvanhoz ügyeket intéz, és nem is akárhogyan, vigasztalja a magányosokat, tanácsokat ad a bizonytalankodóknak – egyszóval kitűnő ember. 

Vele beszélgetve néha arra gondolok, őt – és a hozzá hasonlókat – valóban Isten küldte nekünk. Bennük válik láthatóvá Ő, aki a mennyekben lakik. Általuk, e nemes szívű földi halandók által ad reményt, emberarcú reménységet nekünk.