Nagyon szimpatikus megoldás: a gazdák alkalmazkodtak a kutyájukhoz

„Szeretem a kutyákat, mert gondolkodnak. A menhelyről elhoztuk a legszebb egyéves lánykutyust. Amikor a fiam letette a teraszra, érezte, hogy itthon van, ugatott jobbra-balra: vau, vau, sokáig. Azóta szobakutyus lett. Eleinte este, amikor megette a vacsoráját, nem lett beengedve. Erre inkább nem evett… Most ki-be járhat, van egy ablaka az ajtón. Egyébként nagyon szófogadó. Szereti a hasát mutogatni, kecsesen tartani a lábát, és a sok simogatást. Bocsásson meg, már 90 éves vagyok…”

Érdről jött a levél, sajnos írójának neve valahogy lemaradt. Mégis azt gondolom, hogy hölgy lehetett a feladó, inkább a nők képesek olyan kedveset írni, hogy „kecsesen tartani a lábát”. De végül is mindegy érdi olvasónk neme, a lényeg, hogy úgy látszik, ő is, a befogadott kutyalány is és vélhetően az egész család egymásra talált, vau, vau…

A néhány, szeretettel teli sorban azonban egy komolyabb probléma is megbúvik – amit egyébként ott, Érden remekül megoldottak –, hogy tudniillik hol is a kutya helye: kint vagy bent?

Pontosan tudom, hogy erre a kérdésre a legtöbben ellentmondást nem tűrően azt válaszolják, hogy „hol? hát kint!”. A kutya helye kint van, és punktum! Azonban szerencsére egyre többen nem így gondolják. Hogy ezt megértsük, sőt el is fogadjuk, néhány mondatban próbáljuk összefoglalni a kutyatartás magyaros történetét.

Mondjuk száz évvel ezelőtt a mainál lényegesen kevesebb kutyafajtát ismertünk.

A legáltalánosabban elfogadott sztereotípia: a kutya egy szőrös, nagydarab négylábú, aki koszos is, büdös is, ja, és harap… Mára aztán kiderült, hogy a szőrös, nagydarab is lehet tiszta, jó szagú, jól nevelt, arról nem is beszélve, hogy időközben megismerhettük a világon létező nagyjából 400 kutyafajta többségét, s immár nálunk is megjelentek azok a kisebb és olykor rövidszőrű társaik, akiket még a legelszántabb kutyatartók sem tennének ki esőben, hóban, viharban. Száz évvel ezelőtt az a bizonyos kutya – a szőrös, nagydarab – szinte kizárólag vidéken élt, városi kutyával és gazdájával alig lehetett találkozni. Az Újlipótvárosban például nemcsak azért ismerte mindenki Kellér Dezsőt, mert híres konferanszié volt, hanem mert egy helyes tacskó is ügetett mellette. Most ott tartunk, hogy a fővárosiak negyede már kutyát tart. Márpedig egy városban, lakásban élő kutyánál ugyebár fel sem merül a kint vagy a bent kérdése.

Ha szabad a Kutyapostásnak közbeszólni, nekem azért volt nagyon szimpatikus ez az érdi megoldás, mert a gazdák alkalmazkodtak a kutyájukhoz. Tehát nem erőből és nem sztereotípiákra hallgatva döntöttek, hanem kipróbálták az egyik verziót, majd elfogadták, hogy okos kutyájuk a másikat választotta. Bárcsak mindenütt így történne…