Nem a vér teszi - Mami Aranyanyu lett, immár hivatalosan is, nemcsak a gyermekei számára

„Hívjatok mentőt, Anya leesett a lépcsőn. Apa lökte le. Ja, és rendőrt is hívjatok, mert Apa részeg.” Ezzel a megrázó telefonhívással kezdődött a Tóth-Perei család története tizenkét évvel ezelőtt. Illetve dehogy, mert a telefonálók, az akkor mindössze nyolcéves Rebeka és Mirjam már nem először kérték nagynénjük segítségét.

Az öt gyerek szülei ugyanis alkoholproblémákkal küzdöttek. Állás híján alkalmi munkából látták el magukat és a csemetéket. A Tóth házaspár, Perei Márta és a férje, Tóth László számított már ekkor is a család fő támaszának, a gyerekek gyakori vendégek voltak a háznál, mivel hogy az apjuk Márta legkisebb öccse.

Ezúttal azonban a gond még az addigiaknál is komolyabbnak bizonyult. A gyerekek vidéken laktak, mire Márta és férje odaértek, már a mentők és a rendőrök is megérkeztek… Még aznap a hatóság a telefonban feltette az eldöntendő kérdést: magukhoz veszik-e a gyerekeket, vagy intézetbe kerülnek? A házaspár egy percig nem gondolkodott. Csak azt nem tudták még abban a percben, meddig tart majd a gyámságuk – pár nap múlva azonban kiderült, a gyerekek többé nem kerülhetnek vissza vér szerinti szüleikhez. Édesanyjuk nyakcsigolyatöréssel került kórházba, apjuk pedig mindezért rács mögé. Márta azonnal felmondott a munkahelyén, ahol addig könyvelőként dolgozott, hogy az öt gyerek mellett lehessen.

Most 2015-öt írunk. December elején heten állnak a színpadon: Márta és László, na meg a gyerekek, a 20 éves ikrek, Mirjam és Rebeka, a 18 éves Debóra, a 16 éves Peti és a 14 éves Jokébed. Márta, vagyis Mami ugyanis Aranyanyu lett – immár hivatalosan is, nemcsak a gyermekei számára.

A Richter Aranyanyu-díjat immár öt éve a köztünk élő hősnők kapják, akik munkája felbecsülhetetlen. Mint Mártáé is, aki az idén először díjazott szociális szakdolgozó kategória közönségdíját kapta meg. A nevezést Mirjam „követte el” – így köszönve meg, testvéreivel együtt, azt a rengeteg munkát és szeretetet, amit az évek során kaptak új szüleiktől.

– Ha én Aranyanyu vagyok, akkor a férjem Gyémántapu – ezt már a péceli családi asztalnál ülve mondja Márta. – Nélküle, az ő támogatása, szeretete nélkül nem ment volna. Ráadásul neki nem vér szerinti rokonai a gyerekek, mégis a sajátjaként szereti, nevelgeti őket.

Mártának nem születhetett gyereke, férjének azonban előző házasságából már volt hat. Vagyis a nagycsalád nem ismeretlen számukra, már csak azért sem, mert Márta hat testvérének is sok gyermeke született.

A kezdeti időszak – mondani sem kell – megpróbáltatásokkal zsúfoltan telt. A gyerekek testileg-lelkileg egyaránt nagyon rossz állapotban kerültek nevelőszüleikhez.

A legkisebb, az akkor még csak kétéves Jokébed súlyosan alultápláltan, sokáig ingáztak vele az otthonuk és a Heim Pál Gyermekkórház között – ma gyönyörű, egészséges nagylány, idén már gimnazista lett. A nagylányokkal is sokat kellett foglalkozni kezdetben.

– Az iskolás Rebeka és Mirjam komoly elmaradásokkal küzdött a tanulás terén. Tudtam, hogy csak egy kis szorgalom és odafigyelés kell, hiszen okos, jóeszű gyerekek. A nyár a tanulásról szólt, tankönyveket, foglalkoztatókat vásároltunk, tanulgattunk velük. Év elejére behozták a lemaradásukat. És azóta is nagyon jó tanulók, ahogyan Debóra, Peti és Jokébed is. Mégsem a tanulási lemaradás behozása vagy az egészséges táplálkozás rendszeressé tétele számított a legnehezebb kihívásnak.

A gyerekek összetörtek, Mártáék pedig meggyógyították őket. Egy kis idő után már nem haragudtak a szüleikre.

– Az anyjuk kórházba, az apjuk börtönbe került, ám mégis, ebben a szerencsétlen helyzetben jó példát mutattak a gyerekeknek: az anyjuk megbocsátott az apjuknak, rendszeresen leveleztek, tartották a kapcsolatot. Az öt kicsi pedig szintén látogatta őket: jártak anyjukhoz a kórházba, apjukhoz a börtönbe. Aki nem fért be a kocsiba, leveleket írt. A szülők pedig válaszoltak.

És a gyerekek egymással való kapcsolata is megváltozott. A tragédia összekovácsolta őket.

– Egészen más családi légkörbe kerültünk, olyanba, ami korábban ismeretlen volt számunkra – meséli Rebeka. A gyerekek édesanyja 2008-ban betegségben elhunyt. – Arra emlékszem, sokat hülyéskedtünk, bolondoztunk Anyával. Apa pedig nagyon szerette az állatokat, ezért is szeretett volna vidékre költözni. Úgy tervezte, majd állatokat tart, a jószágok pedig idővel pénzt is hoznak.

Költöztek is, de a terv végül a balesettel meghiúsult, ám az állatok szeretetét a gyerekek is örökölték. Míg beszélgetünk, Debóra kakasa rendre „bekopogtat” a terasz ajtaján. Rebekától kapta ajándékba, meséli, majd hozzáteszi: ha tovább rosszalkodik (merthogy a kakas időközben sikeresen átjutott a szomszédba), holnap megeszik. A kakas mellett lakott velük vadászgörény is – ez némi bonyodalmat okozott, mikor több baromfi is a családdal élt –, de nyuszit is tartottak a gyerekeknek.

Miután a gyerekek apja szabadult, gyakori vendég lett Mártáéknál. – Örömmel fogadtuk mindig, ha jött. Máskor mi látogattuk – emlékszik Mami az öccsére. 2012-ben vesztették el.

A gyerekeknek fiatal koruk ellenére több megpróbáltatás jutott osztályrészül, mint sokaknak egész életükben, mégis vidám, boldog családként élnek Mamival és Papival. A lelki gyógyulásban a nevelőszülők gondoskodó szeretete mellett a hitnek is komoly szerepe lehetett. A vallásos családban ugyanis – ahol ráadásul a férj lelkész volt – nem kérdés, hogy a gyerekeket is ebben a szellemben neveljék. Sokat imádkoztak együtt, ma már rendszeresen járnak templomba, gyülekezeti alkalmakra. A hit begyógyította a sebeket.

A nevelőszülők jó példája pedig ragadós: Rebeka konduktor szeretne lenni, például a Pető Intézetben (bár jelenleg fodrász is szívesen lenne), Mirjam szociálpolitikusként dolgozna, Debóra pedig szociális munkásként segítené a rászorulókat. – Bár sajnos nincs saját gyerekem, de nem hiszem, hogy a sajátomat jobban tudnám szeretni, mint őket. Ők a mindeneim.