'Mit csináljak, ha torkig vagyok már a Lajossal?!'

Kedves Ágnes!
Megharagudott rám az egyik legrégibb barátnőm. Szeretném kibékíteni, de nehezemre esik színészkedni. Márpedig az utóbbi időben halálra idegesít.
Már a gimibe is együtt jártunk, el sem mondom, milyen régen volt! Persze, akkor, mint minden kamaszlány, sokat sutyorogtunk a fiúkról, vihogtunk, viccelődtünk. Aztán, felnőtt nőként, szintén megosztottuk egymással a szívügyeket, főleg, ha azok rosszul végződtek. Férjhez mentünk, gyerekeket neveltünk. A korunkról csak annyit, hogy az idén már ingyen utazunk a vonaton…
A barátság máig tart. Én szolidan, nyugisan élem az életemet a férjem mellett. Ili azonban hét évvel ezelőtt megözvegyült, majd egy-két évnyi búslakodás után elkezdett társat keresni. Hamarosan összekerült egy férfival. A barátnőm csinos, ápolt nő, naponta úszik, elegánsan öltözik. Az a férfi mind iskolázottságban, mind megjelenésben, anyagi adottságokban messze alatta marad. Mégis, Ili belelovalta magát a nagy szerelembe. Ám a férfi két év után dobta őt egy másik, igen gazdag özvegyért. Azóta ezt hallgatom. A szakítás óta eltelt már három év, és az én barátnőmnek még ma is a legfőbb témája, hogy így a Lajos meg úgy a Lajos. Még mindig miatta kesereg. Közben meg volna két gyereke, négy unokája, azokkal sokat kevesebbet foglalkozik. Ha kérdezősködöm róluk, pár perc múlva visszatereli a szót Lajosra. Élete szerelmére, aki köztünk szólva: egy nagy nulla. Múltkor már nem bírtam tovább, és leteremtettem, térjen már észre! Meg is bántam, mert nagyon megbántódott. Nem akarok vele szakítani ötvenéves barátság után, de mit csináljak, ha torkig vagyok már a Lajossal?!
Üdvözlettel: Magdi

Kedves Magdi!
Miközben mosolyogtam szókimondó levelén, valójában megértem Ilit. Először is ugye, mint tudjuk, a szerelem nem függ a kortól. Meg érdemtől sem. Az ön által lecsepült Lajos valamiért utat talált Ili szívéhez – van ilyen. A barátnője nyilván szeret szerelmesnek lenni, azért kapaszkodik még utólag is ebbe az érzésbe. Ami visszarepíti őt egy jóval korábbi életkorába. Amikor a barátnők felhúzott lábakkal kuporognak a kanapén és a számukra fontos férfiakról beszélgetnek. Ili nem érzi, hogy ez az örökös „lajosozás” másnak már az idegeire megy. De hát, sajnos, erre valók a barátnők. Meg kell hallgatni ezeket a kissé infantilis szóömléseket, aztán megpróbálni kirángatni a témából. Ha remélheti, hogy egyszer vége lesz, akkor megéri. Ha meg végképp nem bírja, akkor pihentetni kell ezt a barátságot.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes