Izgága ingerhalászok

Budapesten, a Bethesda Gyermekkórház Ilka utcai épületében találkozom Sorompóné Fléger Ildikóval, aki az intézmény mentálhigiéniai részlegének főnővére. Munkaideje egy részét a nemrég megalakult ADHD-részlegen tölti.

– Amikor a kislányom született, még nem ismerték ezt a tünetcsoportot. Kreatív gyerek volt, talpraesett, de égetnivaló. Behoztam a kórházba neurológiai vizsgálatra, hogy megtudjam, miért ilyen nyughatatlan. A doktornő azt mondta, hogy az impulzivitásnak idegrendszeri okai vannak, állandó készültségben működik az agya, így „halássza be” a különböző ingereket. Mert amíg nincs elég inger, addig nem komfortos a közérzete. Ha jó pedagógushoz kerül, akkor tud teljesíteni, ha nem, akkor nagy küzdelem lesz. A kislányom több iskolába is járt, a tanárok többsége nem tudta elviselni őt. Kiderült, hogy 130 feletti az IQ-ja, de a pedagógusok zöme ezt nem hitte el. Nagy keservesen elvégezte az általánost, közben anyukám függönyt varrt, a férjem mindent megszerelt az osztályban, állandóan segítettünk, csak legyenek elnézőek vele. Gyakran kerültünk megalázó helyzetekbe, a gyerek is, mi is. Volt, hogy 6-7 tárgyból bukott félévben. Később estin leérettségizett, és nem olyan régen kitűnőre diplomázott – meséli kedélyes őszinteséggel. Az már másik kérdés, hogy szülőként miként lehet ezt ép ésszel, türelemmel és megértéssel bírni.

– Közel 10 éve foglalkozunk ADHD-val az osztályon. Láttam, hogy a szülők sokszor végállapotba kerültek a nehézségektől, hogy az apuka már nem eléggé megértő, és bizony a házasság billegni kezd. Igénylik a segítséget, elsősorban a lelkit, olyasvalakitől, aki már ezt túlélte. Egy darabig töprengtem, elmondjam-e, hogy az én egyik gyerekem is figyelemzavaros volt, de rájöttem, úgy tudok igazán hiteles lenni, ha megteszem. A lányom ma már a kórház szociális munkása, ő is részt vesz a szülőcsoporttal végzett munkában. Elmeséli nekik, hogyan élte meg ezt az utat gyerekként, kamaszként.

A foglalkozásokat mentálhigiéniai szakemberek segítségével tartják, ahol olyan alapvető kérdésekkel foglalkoznak, mint hogy miként tudja a szülő megértetni a gyerek viselkedését a szélesebb családdal, mit mondjon a pedagógusoknak. Gyakran több a felnőttekben a bűntudat, mint a szeretet, és ettől rosszul érzik magukat. – Az első foglalkozáson kértem őket, hogy írják össze a gyerekük szeretnivaló tulajdonságait, mindazt, amiben jó, amiben tehetséges. Hosszasan gondolkodtak.

Ám amikor a kevésbé tolerálható jellemvonásokat kellett sorolni, akkor pillanatok alatt hosszú lista kerekedett. Ezzel sikerült rávilágítani, hogy idővel már mi, szülők is csak a rosszat látjuk.

– Örülni kell annak, hogy ügyesen kommunikál a gyerek, mert így könnyebben boldogul az életében. Hogy ez azzal jár, hogy időnként túl sokat beszél? Hát azért ezt el lehet viselni – világítja meg Sorompóné Fléger Ildikó. – A szülőknek meg kell magyarázni: semmi szükség arra, hogy a gyerek viselkedése miatt a szükségesnél nagyobb áldozatokat hozzanak, netán tönkretegyék a házasságukat. Ha keretek nélkül élnek ezek a gyerekek, attól csak bizonytalanabbá válnak. A szabályokat nem szívesen követik, viszont a környezetüktől elvárják, hogy amit megígértek, azt tartsák is be.

Ezt jól ki lehet használni például egy jutalmazási rendszerben. Pontosan meg kell fogalmazni, mi az, amit teljesíteniük kell, s ha ez sikerül, akkor bónuszokat gyűjthet, majd beválthatja azokat számára értékes dolgokra, élményekre, számítógépezésre. Az már a család döntése, hogy mire. Hasznos lenne, ha ezt az iskolában is bevezetnék. Megtanítjuk a szülőknek, ezt úgy vessék fel a tanároknak, hogy ne kioktatásnak, hanem egy őket segítő lehetőségnek tekintsék. S ha ez sikerül, és végre jó jegyet kap a gyerek magatartásból, akkor a pedagógus és a szülők mellett ő maga lesz a legboldogabb – magyarázza Ildikó. – Látni ilyenkor az arcát felejthetetlen élmény.