Keresek egy fiút

Amiről írok, az 1946-ban történt Rudabányán. Ötéves voltam, a bátyám, Pisti kilenc, Janka, a nővérem tizenegy. Az édesapánk hadifogságban volt, még nem tudtuk, hol – három év múlva szabadult. Egy nyári napon, késő délután a bátyám szomorúan jött haza. Az édesanyám nagy munkában volt, a szoba padlóját súrolta.

– Anyu – szólalt meg kérő hangon a bátyám –, volna nekem egy kis nadrágom?

– Minek az most neked? – kérdezte anyukám.

– Egy fiú a másik kolóniánál az ólakban bujkál, elszakadt rajta a nadrág, nem mer előjönni, azt mondja, a szendrői lelencből való.

– Jaj, te gyerek. Van itt egy kis nadrág, de meg kell javítani, a varrógépen mindjárt megadjusztálom. (Singer varrógépe volt.)

Kész is lett, a mamám odaadta – na, vigyed annak a szegény gyereknek –, majd folytatta a félbehagyott munkát, felsúrolta a szoba padlóját. A bátyám elvitte a nadrágot, pont jó lett az új gazdájának.

Esteledett. A szoba szép tiszta, a házilag szőtt szőnyeg takarossá tette. Már a pirítóst, teát készítette a mamám, de a bátyám még nem ért haza.

– Miért nem jön már ez a gyerek? – méltatlankodott, ám ebben a pillanatban nyílott az ajtó, megjött a bátyám. De nem egyedül, hanem a kis nadrág lesütött szemű új gazdájával. Félénken jöttek be.

– Anyu, ennek a fiúnak nincs hol aludni. Elhoztam, ugye, nem baj? Csinálsz neki helyet? – Ha már itt van, legyen.

A szükséges tennivalók után ő is kapott pirítóst, teát, s lassan megeredt a nyelve. Elmondta, őt Palinak hívják, és van egy hatéves kishúga, Sára. Kisegítőnek fogadta fel őket egy család a lelencből a szomszédos Szendrőben, gyalog indult el onnan. Azt is elmondta, hogy a kishúga, Sára a rábízott állatoknak vizet akart meríteni az alacsony kávájú kútból, és beleesett, de meg tudott kapaszkodni. Kiabálását a szomszédban szolgáló kis lelenctársa meghallotta, és kihúzta. Megkönnyeztük a történetet.

A bátyám mindig magával vitte az „új” fiút a többiekhez. A gyerekek befogadták, jól elvoltak. Palinak külön öröme lett, mikor a bátyám „csattogós” ostort csinált neki. Több hétig volt nálunk, kedves, jó gyerek volt, szeretett minket, és mi is szerettük őt.

Egyik délután aztán anyukám bejelentette: – Gyerekek, holnap visszaviszem Palit Szendrőbe. Tudjátok, apátok hadifogoly, nehéz időket élünk. Már négy hete, hogy Pali itt van, Szendrőben se tudják, mi van vele. Ennyit mondott, mi pedig sírásba, zokogásba törtünk ki, de hiába. Másnap, reggelizés után búcsúzni kellett, sírás, ölelkezés után anyukám elindult Palival. Kicsi voltam, de ma is látom Pali könnyes szemét.

Az idő haladt, és többet nem hallottunk róla. Évek teltek el, amikor hallottuk, hogy a „Magazin” – az élelmiszerbolt – előtt egy katona a bátyámat, Pistit kereste. Talán ő lehetett, de senki nem kísérte el hozzánk, és nem is szólt nekünk.

Ma már – ha még él – közel van a nyolcvanhoz, Sárika pedig fiatalabb pár évvel. Ha valaki ráismerne a két gyerek történetére, kérem, írjon nekem. Libát legeltettek, jószágot itattak-etettek lelencként, voltak ott még ilyen gyerekek a szomszédos családoknál. Szendrőben én igyekeztem utánajárni ennek, de senki nem tudott semmit.

Sajnos a családi nevüket én sem tudom – az egyetlen támpont Sárika kútba esése és Pali rudabányai „kiruccanása” lehet.
 

Csúzdáné Vaszil Erzsébet
3700 Kazincbarcika, Pollack M. u. 10., 6/4.