Majdnem Vasedény

Ma együtt megyünk a lagziba, ugye, már várod? Elárulod, mi lesz rajtad?”– szól bele incselkedően egy behízelgő férfihang. Nem hívnak Áginak, így lassan rájövök, hogy nem engem keresnek.

A sokadik hívásnál az is derengeni kezd, hogy az a hölgy lehetett ilyen roppant népszerű, aki korábban birtokolta e számot. Időnként neki célzott SMS-eket kapok, és nem apad el a hívások árja sem. Kezdem úgy érezni magam, mint Kern András örökbecsű telefonos kabarétréfájának hőse, éppcsak a Vasedény NDK turmixgépét nem keresik rajtam, a kivehető ajtóst.

„Szia Ági! Én Szabolcs anyukája vagyok! Elmesélnéd, mi történt a szülői értekezleten? Tudod, én nem tudtam elmenni, mert…” – hadarja az egyik telefonáló, aki szombat reggel hétkor ébreszt. Ki kell ábrándítanom, biztosan nem engem keres. „Jó, ha nem te vagy, akkor nem tudnád megadni az Ági új számát?” – próbálkozik kitartóan az anyuka, továbbra is tegeződve.

Nehezen érti meg: attól, hogy a szolgáltató továbbadott nekem egy hívószámot, én még nem lettem az előző előfizető puszipajtása.

Sőt, életemben nem találkoztam a nővel, aki a jelek szerint az ország másik felén lakik. Lassan mégis belefolyok az illető életébe, intézem az ügyeit, még egy adósságbehajtóval is tárgyalok.

„Jó reggelt Ágnes, a biztosítótól keresem, végre elértem” – kapom a következő hívást. Ki kell ábrándítanom a próbálkozó ügynököt, hogy ezúttal célt tévesztett.

„Nem baj, ha nem Ágnes, akkor hadd írjam fel a nevét, és ezentúl majd önt hívom” – csillantja fel a lehetőséget a telemarketingesek gyöngye. Az ügyfél az ügyfél, bárhogy is nevezzék, és a számomat már úgyis tudja…