Örökletes túlkapások

Minden szülő tetteit a szeretet kormányozza, és elsősorban az otthon látott, hallott, megtapasztalt viselkedésminták jobbára tudattalan átvételével neveli gyermekét – szögezi le L. Stipkovits Erika, aki terapeutaként szerzett ismeretei alapján kilenc jól körvonalazható, mondhatni, „örökletes” szülőtípust különít el:

- az aggodalmaival, szeretetével fojtogatón körbeölelő borostyánt;
- a gyermekét koravénné tevő szülősítőt;
- a tökéletességet követelő idomárt;
- a pajtáskodó jó fejet;
- a saját tökéletességében tetszelgő szuperszülőt;
- az érzelmileg zsaroló mártírt;
- a megközelíthetetlen üveghegyet;
- a fizikailag vagy szóval is bántó agresszort;
- és a mindenki által követendő példát: a bátorítót.

– A kutatások azt mutatják, a temperamentumunk részben velünk született tulajdonság, ám a szülők viselkedése nagyban meghatározza, milyen irányba fejlődik ez tovább. Egy eleve befelé forduló gyerekben, akit egy túlóvó (borostyán) anya nevel, felfokozódik a szorongás érzete, míg egy bátorító szülő mellett, aki megerősítésekkel segíti, csökken. A tökéletességre törekvő kisgyerek esetében az ösztönző (bátorító) szülő, aki nem a teljesítményt, hanem az erőfeszítést értékeli, csökkenti a maximalista hajlamot. Míg egy túlzottan követelő (idomár) szülő egy kevésbé perfekcionista gyerekben is felerősíti a teljesítménykényszert – mondja a klinikai szakpszichológus.

Persze a viselkedéstípusok közül több is megtalálható egy szülőben: az érzelmileg gyermekükre telepedő, mégis az áldozat pozíciójában tetszelgő (mártír) szülő borostyánként fonja körbe az önálló cselekvésre szinte képtelenné tett utódját, a szuperszülők pedig lehetnek távolságtartók, érzelmileg megközelíthetetlenek.

Ők akarva-akaratlan szintúgy szerepmodelleket kínálnak – a szülővé vált gyermekük pedig rémülten kap a fejéhez, mikor szembesül örökölt terhével.

A generációkon átívelő viselkedésminták érdekes változatokban mutatkoznak meg egy-egy családon belül, még az sem biztos, hogy egyenes ágon „öröklődnek”. Vegyük például a szülősítő szülői viselkedés távlati hatásait. Itt általában az egyik szülő kiesik a családból (meghal, elválnak), és a gyerekekkel maradó fél felnőtt társ híján egyik gyermekére testálja a hiányzó partner szerepét (vele beszéli meg érzelmeit, elvárja tőle a felnőtt viselkedést stb.). Ez a gyerek tulajdonképpen kvázi-szülőjévé válik a testvéreinek, hatalmas súllyal a vállán gondoskodik róluk.

– A két szülő kapcsolata nagyban meghatározza, hogy a különböző típusú minták hogyan férnek meg egymás mellett. Ha például egyikük teljesítménykövetelő (idomár), míg a másikuk inkább barátkozós (jó fej) szülő, akkor az elfogadottabb szülő által közvetített minta erősebb hatású. Ám ha egyikük segít a szabályok betartásában, míg a másik a lazulásban partner, akkor harmonikus a kapcsolat, és ez előnyös lehet a gyerek személyiségének kialakulásában – hoz példákat a szakember, majd hozzáteszi: – Ma a jófejség a divatos, de a kontroll hiánya később hátránnyá válik, és figyelemzavart, magatartászavarokat okoz. Felnőttkorukban sokan mondják: bárcsak többet követeltek volna tőle a szülei. A bátorító szülőpáros messze a leghatékonyabb, de a legritkább is. Törekedni viszont lehet, sőt kell arra, hogy ilyenné váljunk, mert így lehet a legtöbb kreativitást felszabadítani a gyermekben, és ez a legfőbb cél.

L. Stipkovits Erika szerint a viselkedésminták felismerése és elemzése nemcsak önmagunk mélyebb megismerését segíti, de a szüleinkhez való hozzáállásunkat is átértékelheti, lehetővé teszi, hogy ne vigyük tovább a káros mintákat.