Bezárt életek

Érkezésünkkor egy kamasz fiú meredten bámul ki az ablakon, kiderül, ő Ricsi. Súlyos autista, 13 éves. Huszonnégy órás felügyeletet igényel, a szülők energiájuk 95 százalékát rá fordítják. A maradék öt a többi három gyereké.

– Éppen megszületett a harmadik gyermekünk, amikor kiderült, hogy Ricsi autista. Annak is a legsúlyosabb változata. Nem tud beszélni, írni, olvasni, nem lehet vele kommunikálni. Nem érti, hogy mások mit mondanak, és mi sem értjük, hogy ő mit próbál mondani. Csak találgatunk. A viselkedése kiszámíthatatlan, önagresszív. Ha ideges vagy feszült, véresre rágja a kezét és ököllel üti magát. Egy percre sem lehet magára hagyni. Minden ajtót és ablakot zárni kell, különben megszökik. Ha kiszaladna az útra, rögtön elütné egy autó. Nincs veszélyérzete, nem tudja, hogy mi történhet, ha ötvennel jönne vele szemben egy jármű – meséli a 33 éves édesanya, miközben Ricsi jön-megy, időnként halkabb vagy hangosabb hangokat hallat, aztán odabújik a szüleihez egy-egy simogatásért, pusziért. Mezítláb van, mert nem bírja elviselni magán a zoknit, ahogyan a hosszúujjú fölsőt sem. Pólóban van, fűteni kell éjjel-nappal, nehogy megfázzon.

Ricsi édesapja is itthon van, elkel már az erős férfikéz a kamasz fiú mellé. A munkahelyén többször kellett csapot-papot otthagynia, és rohannia haza, mert Ricsihez mentőt kell hívni. Így vesztette el az állását. Pedig jó szakmája van Sándor Zsoltnak, autóvillamossági szerelő. – Kazincbarcika mellől költöztünk ide, miután a munkahelyem megszűnt, hogy hátha itt könnyebb lesz. A nagypapák meghaltak, a nagymamák pedig elfordultak tőlünk. Nem bírják elviselni Ricsi betegségét. Ami azzal tetőzött, hogy öt évvel ezelőtt kiderült, a nagylányunk cukorbeteg, inzulinos kezelésre szorul – mondja a 39 éves családfő, aki teljes mellszélességgel a családja mellett áll. Pár napja ő vitte Ricsit a fővárosba kontrollvizsgálatra, a többszöri átszállás és a tömegközlekedéssel való utazás rémálom a szülők számára. Az Autista Kutatóközpontban és a győri pszichiátrián is papírt kaptak arról, hogy Ricsi tömegközlekedéssel nem szállítható. De másképpen nem tudják megoldani.

– Először Rábacsécsényre költöztünk, ahol a helyi általános iskola fölajánlotta, hogy vállalja Ricsi oktatását, magántanulóként. Autista tanmenet volt számára előírva, de ez ott megvalósíthatatlan volt. Háromszor bukott meg a fiunk, az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz (EBH) fordultunk segítségért. Elértük, hogy a kisfiam autista csoportban tanulhat Győrben, ami 20 kilométerre van tőlünk. Naponta kellene iskolába mennie, de – önhibáján kívül – nem tud mindig ott lenni. Az EBH kimondta, hogy a fenntartónak kell biztosítania Ricsi szállítását, mert mi nem tudjuk megoldani, nincsen autónk. Ha a reggeli öltözéssel nem készülünk el másodperc pontosan, már lekéstük a buszt. Ricsivel ez igen nehéz. Amikor az iskola fenntartójának elmondtuk a „panaszunkat”, azt mondták, hogy költözzünk Győrbe és vegyünk egy autót. Hogyan? Havi 128 ezer forintból élünk, ebből 50 ezer az albérlet. A 14 éves cukorbeteg kislányunknak alig tudjuk biztosítani a diétás étkezést. Mindezek ellenére kitűnő tanuló, az övé lett a második legjobb középiskolai felvételi – meséli az apa, aki többször is hangsúlyozza, hogy amíg mozogni tudnak, addig gondoskodnak Ricsiről. Mert az ő gyerekük.

A fiú fejleszthető speciális, kommunikációs kártyákkal. A vécé használatát is így tanulta meg, lépésről lépésre követte a rajzokat. Viszont imád fényképezni, kamerázni. Számára a képek jelentik a világot.

A rábapatonai önkormányzat tavaly kétszer segített a Sándor családnak, hogy ki tudják váltani cukorbeteg lányuknak az infúziós szereléket, ami félévente közel 40 ezer forint. Tűzifával és mással is többször segítettek.

– Nem szeretnénk mást, csak hogy Ricsi fejlesztése gördülékenyen működjön. És ha a férjem kapna munkát, az is fantasztikus lenne. Nekünk a gyerekeink a legnagyobb kincsünk – mondja az édesanya, miközben keresi a kulcsot, mert nem maradhat szem előtt. Be vannak zárva. A lakásba és Ricsi életébe.