Guba Zoltán: Sétaidő mindhalálig

Erre azért felébredt a gazdi: „Buksi, kérlek, ne még! Rosszul telt az éjjel, hadd aludjak még...” Aztán szemet dörzsölgetve rájött, a kutyájával ezt nem teheti. Gyorsan felöltözött, mosdással, borotválkozással, hajmosással sem húzta az időt, fejére sapkát lökött, „indulhatunk is, te kis miniagresszor”.

Buksi ilyenkor halkan vakkantott, hogy még szomszédot se ébresszen, és – gazdájához méltón, törvénytisztelőn – pórázát, nyakörvét fogai közé fogva hozta. Tűrte, hogy a nyakába tegyék, s indultak is.

Buksi amúgy szapora léptű kutya, de lépéseit igyekezett a gazdiéhoz igazítani. Aztán egyre rövidültek a gazdi és Buksi léptei, s vele együtt a séták ideje is. Öregszünk, gondolta a férfi, aki olvasta, hogy a kutya az idők alatt külsőleg és belsőleg is idomul a gazdához: a férfi csípője miatt jobb lábára kissé bicegett, és Buksi is azt húzta. Aztán húzta már a bal lábát is, egészen furcsán mozgott.

A gerince miatt van, a lépcsők tönkrevágták, magyarázta az állatorvos. Mi lesz vele, kérdezte a férfi. Meg fog bénulni, mondta a fehér köpenyes, s zavarában köhintett, őszintén, de talán túlságosan durván fogalmazott. Persze, nem tudjuk, mikor, s hát történhetnek csodák, tette hozzá megnyugtatásul.

De csoda nem történt. Reggelente Buksi nem állt már a hálószoba előtt, várva, mikor indulnak kalandra, jobbára feküdt, a gazdi noszogatta, „Buksi, dolgunk van, mennünk kell”. S akkor törülközőt tett Buksi hasa alá, a két hátsó nem működő lábát azzal emelte fel, az első kettő még úgy-ahogy szuperált. Így sétáltak a szokott úton, távon, hogy sosem lehetett tudni, ki fáradt el jobban: a férfi, aki nem volt mai gyerek, emiatt aztán derékfájós is, vagy Buksi, aki séta közben csak az első két lábát kapkodta? Pihegtek nagyokat a séták után: ez derék dolog, férfimunka volt! Délben is megyünk, és délután is, jövendölte a férfi. S mentek is így esőben, hóban vagy melegben...

Míg egy reggel a férfi – ismét egy cudar éjszaka után – tovább aludt, majd riadtan ébredt, ilyenkor már sétálni szoktak. Még gyorsabban öltözött, sapkáját a fejébe csapva a törülközőért futott, „jövök már, mindjárt indulhatunk”…

De nem indultak, Buksi álmában elment. A férfi a kertben ásott sírt. Ha magányos, és senki se látja, oda jár beszélgetni. És sétál is mindennap, reggel, délben, este. Egyik kezében bot, a másikban összehajtogatva Buksi póráza. Így megy a szokott úton, mint régen. S tényleg olyan minden, mint nemrég volt.

Vagy majdnem olyan.