'Ha húszévesen ezt ilyen világosan látja, akkor eljött az ideje, hogy elhagyja a szülői házat'...

Kedves Ágnes!
Húszéves lány vagyok, még otthon lakom, egy kisvárosi kertes házban a szüleimmel. Elmondhatom, hogy nagyon rosszul érzem magam velük, ha egyszer elmehetnék, vissza se néznék többé. Egyelőre ezt nem tehetem meg, még tanulok, nem tudnám magam eltartani. Van egy barátom, akit szeretek, ő dolgozik, felajánlotta, hogy eltart, de ezt több okból sem fogadnám el.
A szüleim sokat dolgoznak, az életüket a munka tölti ki. Apám fegyveres testületnél van, ennek megfelelően szigorú, kemény ember. Sokat iszik, de ezt a felettesei nem tudják, mert csak este, itthon teszi.
Nem kocsmázik, nem jár el a haverokkal: szolgálat után némán megvacsorázik, beül a tévé elé és egész este a poharat emelgeti. Pálinkát és sört, ez a menüje. Gyakorlatilag meg sem szólal egész este, üveges szemmel mered a tévére, aztán tíz órakor lefekszik. Ezt évek óta csinálja, állítólag volt valami súlyos munkahelyi konfliktusa, az tette iszákossá és búskomorrá. Anyám szótlanul tűri, úgy van vele, hogy mire a 12 órás munkájával végez, ellátja a háztartást, örül, ha békén hagyják. Ha segíteni akarok, kurtán elutasít: úgysem tudod, hogy kell, te csak tanulj!
El tudja képzelni, milyen a hangulat nálunk? Én próbálok valami életet vinni a családba. De a szüleimről lepereg minden kísérletem. Se beszélgetni nem lehet velük, soha egy nevetés, egy kis simogatás vagy jó szó. Most már én is ott tartok, hogy ha hazajövök, inkább bevonulok a szobámba és belemélyedek a saját dolgaimba. A vasárnapok még rosszabbak. Ha apu itthon van, meccset néz vagy alszik, anyu elszántan suvickolja a házat vagy ő is alszik. Engem lassan a kétségbeesésbe juttat az otthoni légkör…
Üdvözlettel: Mónika

Kedves Mónika!
Nincs okom kételkedni abban, amit leírt. Ám ha tényleg minden így megy, akkor ez egy nagyon romboló család. A szülei azt hiszik, ha önt taníttatják, és mindent megadnak, azzal elintézettnek tekinthetik a dolgukat. Valamiért teljesen magukba fordultak és nem tudnak változtatni az életükön. Ez a tehetetlenség váltja ki mindkettőjüknél a depressziót. Úgy gondolom, ha húszévesen ezt ilyen világosan látja és meg is tudja fogalmazni, akkor eljött az ideje, hogy elhagyja a szülői házat. Próbáljon valami munkát találni, az iskolát lehet levelezőn is folytatni vagy akár halasztani. Abbahagyni semmiképpen nem javaslom. Igaza van, nem kell eltartatnia magát a barátjával, de ha ketten összekapaszkodnak, akkor boldogulni fognak. Ha egyelőre nem is tudják az otthoni életszínvonalat megteremteni, majd meglesz az is. Ön felnőtt ember, tessék a kezébe venni a sorsát.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes