Csak a test öregszik - A nagy sikerű Szerelempatak rendezőjével beszélgettünk

Bevallom: a focinál sokkal jobban szeretem a portrét, amelyet Sós Ági „festett” Illovszky Rudi bácsiról. Az idős, de tettvágytól fűtött sportemberről, aki 23 évig az MTK, majd a Vasas futballcsapatának felejthetetlen csatáraként jegyezte magát, majd 30 évig tanította edzőként élsportolók hosszú sorát. A film a 83 éves Rudi bácsi életének talán legfájóbb pillanatában indul, amikor hónapokra megszűnik a Vasas férfi focicsapata...

Aztán itt van Németh Pali bácsi, akit dobópápának meg sapkás királynak becéztek. Művész lett volna, ha hagyják. Másba fogott, így abban alkotott nagyot. Nézem őt a filmben, ahogy teszi a dolgát.

Nyomát sem látni rajta és a körülményeken, amelyben mozog, hogy anno mit tett le az asztalra. Amihez nyúl, abban jó. Attól még majd’ megfullad. De csinálja.

A 90 fölött járó Gábor Marianne többször elmondja a róla készült dokumentumfilmben: ő az egyetlen élő magyar festő, akinek önarcképe van az Uffizi Képtárban. Egy másikban Barsi Ernő gyűjtő-kutató nyolcvanéves korában is házról házra jár a népdalok nyomában.

A legszívszorítóbb történet mégis Teri nagyié. Amikor Sós Ági több mint 90 éves nagymamája stroke-ot kapott, a rendező életében először kamerát vett a kezébe.

Nem tervezte meg, az élet hozta így: a gyorsan fogyatkozó időt nem képes megállítani, de az utolsó pillanatokat megőrizheti. Teri nagyi már nem volt korábbi önmaga, az az intelligens és izgalmas asszony, akinek egykor be nem állt a szája, és akit csak az unokája bírt hosszú órákon át hallgatni. Ám a halál előszobájában, az agyvérzés utáni világos pillanatokban is tudott bölcseket mondani, amelyeket az unokája most is egy filozófus gondolattöredékeiként emleget.

Életigenlésben vitán felül listavezető a Szerelempatak, amely a moziban és tévé előtt ülő nézőkön kívül nemzetközi filmfesztiválok zsűritagjait is levette a lábukról, díjak sorát hódította el. Főhősei szépkorú erdélyi nénik és bácsik, akik őszintén, tabuk nélkül mesélnek a testi-lelki szerelemről.

– Olyannyira nyíltan beszéltek mindenről, hogy néha bizony majd’ kiesett a kezemből a kamera. Irultam-pirultam, de belül ujjongtam, hogy beavatnak a legféltettebb titkaikba – emlékszik vissza mosolyogva a rendezőnő. – Az én dokumentumfilmjeimnek az a lényege, hogy az életnek egy nagyon pici részletében olyan mélyre megyek, amilyen mélyre csak lehet. Amilyen mélyre bizalommal beengednek a szereplőim. „Cserébe” élhetek a sorsukkal, de nem élhetek vissza vele. Velük nevethetek, de nem nevethetem ki őket.

Miért ment el egészen a csíki havasokig forgatni? Idehaza a magyar emberek már „bezárkóztak”, bizalmatlanabbak, sokkal nehezebben nyílnak meg, pláne ilyen pikáns témában! Ő maga mindig tele van filmötletekkel, érdekli, hogyan élhet túl az ember tragédiákat, csalódásokat – de nem könnyen talál olyan időseket, akik kendőzetlen őszinteséggel osztják meg vele életük történetét. Most – ha épp nem egy dokumentumfilm-fesztivál szervezőjeként vagy kétgyermekes édesanyaként, feleségként pörög ezerrel – a solymári kitelepítésekről forgat, hogy ne vesszenek el a generációkon átívelő családi sorstörténetek.

Mondhatni, Sós Ági az utolsó pillanatban érkezett meg Erdélybe, ahol még őrzik az archaikus falusi társadalom utolsó morzsáit. Két éven keresztül vissza-visszajárt beszélgetni. – Ezek az öregek már bölcs rálátással szemlélik a világot. Ha meg is szenvedték a testi szerelmet, akkor is bájjal, humorral, öniróniával tekintenek vissza, mert nincs vesztenivalójuk. Elsőként nekik mutattam meg az elkészült filmet, de egyik szereplő se vonta vissza a mondandóját.

„Ahol én lakom, van 20–25 özvegyasszony, finom kettő-három csak” – dünnyögi Feri bácsi a szekér bakján, a bajsza alatt. A nyolcvanesztendős öregúr azért járja a falvakat, mert asszonyt keres magának. Ő maga mindig is a simogatás, összebújás híve volt, és nem is érti, milyen dolog, hogy ma a nő van felül, és „löki, mint vak a hajnalt”. Úgy tartja: "a férfi legyen ott, ahol kell. A tetején." Udvarlási szándékkal, no meg mezei virággal, jó szóval kopogtat be a házakba. Hamar híre megy, s illatozó süteménnyel, kacagva várják mindenhol.

És amíg a várakozó asszonyok a tésztát dagasztják, a régmúlt történetek is kelnek, dagadnak tovább-tovább, a birkanyíráskor a bokorban vagy a rettegett nászágyon folytatott „hengergőzésen” keresztül sok mindenről szó esik. A férfiak és az asszonyok a kamera előtt se tesznek lakatot a szájukra.

Apropó, sütés! Anno ha a férj úgy akarta, még a kenyérsütést is abba kellett hagyni, kezet mosni és megadni, ami jár a férfinak, hiszen „dagasztani utána is lehet”. Bizony, a nászéjszakán, „mikor a leányt megkezdik, az olyan, mintha nyúznák”.

Később is „úgy esett, mintha a hátunkba a kést szúrták volna sokszor, no de hát ha a férfival elmondtad a hitet, akkor hagyni kell és kész”. Bármilyen hihetetlen napjainkban, egykor „nem volt ez a csóréra vetkezés egymás előtt. Nem vótunk mü ehhez hézászokva sem, de nem is követelték. Egy bugyi, egy ing vagy valami maradt rajtam. Megcsókoltuk egymás arcát, esetleg. Néha szájon csókoltuk egymást, az má’ erős szeretet vót. Ezelőtt nem vót az, hogy a nyelvünket dugjuk egymás szájába. Jaj, istenem!” – fogja a fejét felháborodásában a bájos nénike.

Az okos asszony jól tudta: a világon a legjobb potencianövelő a csallány (csalán) magja. Ki nem mondta, ha akart valamit a férjétől, de ahogy a lábát odadugta, abból sejteni lehetett a szándékát.

Többen a hatvanvalahány éves kori megözvegyülésükig azt sem tudták, mit jelent az élvezni szó, de aztán mosakodás közben, a kádban véletlenül rájöttek – de akkor már minek, mert „kéne egy szeretett valakicsoda”, de már nincs. Akik csak nem akartak belenyugodni ebbe, kifaggatták a falu tapasztalt asszonyát a témáról; ő elmondta, egy kis disznózsírral az ujjon meg a pecken még férfi nélkül is „akkorát lehet élvezni, mint a hájder ménykű”. Igaz, az egyik néni szerint ez férfi nélkül, „szárazon annyit se ér, mint a ganyérakás”.

Hetvenpercnyi tömény őszinteség a vásznon – hol kuncogunk, hol könnyezünk a hallottakon.

Szemünk előtt bontakoznak ki az öregek csendes, humorral és vágyakkal átszőtt mindennapjai. Közben lenyűgöző csendéletek peregnek az esőről, a faluról, a lóetetésről, a vetésről, a tábortűzről.

Kimondatik az is: az idős emberek is élnek nemi életet. Vagy nagyon szeretnének élni, merthogy – ahogy az egyik férfi elpanaszolja – az Isten a tehetetlenséggel nem veszi el a kívánságot is. Nem véletlenül mondja az egyik néni minden fiatalnak, hogy „amíg jólesik, csinálja, ne tartogassa magát".

Egyvalamiben nincs vita köztük: „Ennél szebb és jobb dolgot az életben nem tudok, mint az, hogy szerelmesnek lenni.”

Sós Ágnes, a közgazdász végzettségű rendezőnő Ferenczi Gábort tekinti mesterének, akivel egy évtizeden át dolgoztak együtt. A Teri nagyit már egyedül forgatta, és 2004-ben elnyerte vele a 34. Magyar Filmszemle különdíját.

Ez volt a Szerelempatak katartikus-szép pillanata:
az asszonyok a hegyoldalon a fiatalkorukra emlékeznek, amikor a lányok a fiúkkal összekapaszkodva gurultak lefelé, a bokrok közé… És nevetve újra hengergőznek!

A szépkorúakból kikívánkoztak a pikáns vallomások, olyasmikről is beszéltek kamera előtt, amikről korábban soha senkinek.