Gálvölgyi Dorka: Nagyapám, Rodolfo

Nehéz helyzetben vagyok, ha arról kérdeznek, „és milyen volt a híres mágus, Rodolfo”? Nekem a nagypapám volt, akit nem egészen tizenkét esztendősen veszítettem el. Ez már csak azért is igen furcsa, mert úgy érzem, ő mindig velünk van. 1987 telén, amikor hideg volt, nagy hó, a papa és a nagyi több mint ötvenéves házasság után, néhány nap különbséggel ment el. Az nem lehet, hogy ennek már 29 éve...

Család-otthonGálvölgyi Dorka2016. 05. 25. szerda2016. 05. 25.
 Gálvölgyi Dorka: Nagyapám, Rodolfo

Nekem ő nem Rodolfo volt, hanem a Rudi papa. Aki mindent megtett a két kis unokájáért, Eszterkéért és Dórikáért, ahogyan hívott bennünket.

Nekem ő nem az a bűvész volt, aki a manézsban vagy a színpadon legendás bajusszal áll – hiszen akkora varázsló, hogy az ebéd végére a „szalvettával” eltüntette azt, mivel csak ceruzával volt rajzolva.

Nekem ő az a nagypapa volt, aki amikor könnyed betegség miatt náluk lábadoztam, mivel nem szerette a takarítást, ezt az ő háztartásukban elég gyakori procedúrát, inkább elvitt a Művészbe, ahol Pataki Ferenc fejszámoló és egy sor híres, idős bácsi (nekem akkor annak tűntek) itta a feketéjét, beszélgettek, új és újabb dolgokat mutattak egymásnak. Nem esett itt szó politikáról, mindenki a maga tudományával kápráztatta el a többieket, és persze engem. Hazafelé vittünk Olgi nagyinak süteményt, bár ő álmában is jobbat készített volna, de nehogy megbántódjon.

Nekem ő az a nagypapa volt, aki reggel korán felkelt, amikor nála aludtunk a testvéremmel, hogy az iskolába indulás előtt friss vajaskiflit hozzon a péktől.

Nekem ő az a hihetetlen ember volt, akinek olyan tériszonya volt, hogy a Kálmán Imre utcai ház gangjáról nem mert lenézni az udvarra – de velünk felült a Vidám Park rozoga óriáskerekére, mert a gyerekekért mindent.
Nekem ő az a fantasztikus férj volt, aki minden vasárnap ebédelni vitte az egész családot, hogy kímélje a feleségét – nem szeretett ugyan máshol enni, de úgy fogalmazott ilyenkor, „én megengedhetem azt magamnak, hogy hetente egyszer rosszat egyek”.

Nekem ő akkora varázsló volt, hogy amikor elvitt bennünket egy-egy fellépésre, ott minden gyereknek cukorkát adott, és azt mondta nekik: „ez egy varázscukorka, visszamész a helyedre, a szádba veszed, és figyeld meg, el fog tűnni!” – és ezzel tényleg minden gyereket a csodákon túl is elvarázsolt.

Nekem ő az a papa volt, aki értem rohant az iskolába, amikor a hintából kiesve felrepedt a fejemen a bőr – s mivel a vér látványát nem bírta, papírcsákót nyomott a fejembe, amit az orvosig viselhettem. Nekem ő az a nagypapa volt, akit halála előtt egy évvel az orvos már nem engedett fellépni, ettől otthon szomorú és melankolikus lett – amit akkor nem értettem.

Ma már persze érteném, és ezt is elmondanám neki…

Nekem ő az a nagypapa, aki nagyon hiányzik.

Ezek is érdekelhetnek