Guba Zoltán: Idegeskedni tilos!

Nehéz dolga is volt, hagyhatta teraszon, garázsban, komódon, mi szem előtt van, ahol biztos megtalálja. Felejtette hűtőszekrényben is, amikor titokban kivett egy sört, s a helyére papucsot dugott, fel sem tűnik, hiányzik onnan valami. A mezítlábas módi amúgy több szempontból is jó: titokban, zaj nélkül járhat, ha valamit előző este leejtett, abba reggel beleléphet, meglesz.

Ám most szokatlant észlelt: vízben gázolt. Ami nyáron, a kertben üdítő, de tavasszal a lakásban sok jót nem jelent. Mi lehet ez, ült le a férfi elmélyült, oknyomozói merengéssel. A neje megelőzte a felfedezéssel: te, szólt komoran, csőtörésünk van.

Nem mondod, kiáltott a férfi, s szívnyomást érzett, ültében összezuhant. Az asszony látta, a férfi használhatatlan, ezért kézbe vette az ügyeket. Talán, ha harmincat telefonált. Két hét, s ott vagyok – sokáig ez számított a legkecsegtetőbb ajánlatnak. Akkor az asszonyka is elgyengült.

Hanem a kitartó telefonálgatást siker koronázta. Félóra múlva ott vagyok, pikkpakk megszerelem, ígérte egy mester. Előző munkájával megcsúszott, három óra múlva meg is érkezett. Erősítésül jött is vele valami Sanyi.

Rögtön végzünk, jövendölte a mester. Aki állt és irányítgatott, a Sanyi szorgoskodott. Hűha, mondta sokatmondón a mester két óra múlva, majd újabb kettő után, hogy hűha, hűha, de azt is, ura a helyzetnek. Csempéket, járólapokat szedett fel a Sanyi, úgy festett a lakás, mint amit bomba talált. Mi lehet ez, kérdezte magától a mester újabb két óra múlva, de a pánikot megelőzve hozzátette, képben vagyok. Sanyi tovább rombolt. Kazánt lökött arrébb, szelepeket, csöveket cserélt, és apadt a víz. Na, mit mondtam, kérdezte az elégedett mester, éreztette, ő aztán mindvégig tudta, csak ez történhetett. Sanyi még cserélt, befaragott ezt-azt. Rájuk esteledett, mire a mester szólt, minden rendben. A férfi most fizet, két hetet vár, nem idő az, addig kiszárad az egész, jön egy kőműves, betonoz, csempét, járólapot helyre rak, kifugáz, szebb lesz minden, mint volt. Tilos idegeskedni!

És két hétig száradt minden. Aztán a kőműves tisztes díjazásért az egészet helyrehozta – igaz, hússzor kellett felmosni, de álomszerű lett az egész.

Hanem három nap múlva megint jött a víz. Jött a mester és Sanyi is, megrendelőt cserben még nem hagytak. A mester homlokot vakart. Sanyi tört, csöveket cserélt, a lakás száradt. A kőműves új csempét, járólapot tett a helyére, hogy ehhez már évekig nem kell hozzányúlni.

Túlzott, három nap múlva megint jött a víz. A mester, becsületére szóljon, megint kiszállt. Homlokot ráncolt, szólt, hűha, majd hűha. Sanyi tört, cserélt.

Most új taktika van. Ígérte ugyan egy ember, kijön, botokkal rögtön megleli a vízeret, ám később beismerte, nem jön, a botját nem leli. A lakás olyan, mint egy háborús futóárok, de nem kapkodnak, nem temetnek. Amúgy is tilos idegeskedni. A férfi azt lesi, jön-e a víz. Ül, söre van, s ez a vizes műsor neki izgalmasabb, mint bármelyik televíziós sorozat.