Nagy kerítő a kórház

Tavaly ilyenkor több ezer egészségügyi dolgozó vonult az utcára, jelezve, hogy elfáradtak, felőrölte őket a túlterheltség és az anyagi elismerés hiánya. Az ápolók nemzetközi napja az idén csendesebben telt, a reményt legalább az éltette, hogy a bértárgyalások sikeréről szólnak a hírek. Babonits Tamásné, a Magyar Szakdolgozói Kamara elnökhelyettese, aki 44 évet dolgozott egy budapesti kórházban, Egerben is ezzel biztatta az ápolókat.

Lapzártánkkor még vártak a hivatalos bejelentésre, de az érdekképviseletek szerint már körvonalazódik: ebben az évben elkezdődne a bérek felzárkóztatása, ami egészen 2019-ig tartana. Az ágazati kollektív szerződés pedig garantálná, hogy amennyiben az ígéret nem valósul meg, akkor lehet sztrájkolni. A szakdolgozók különösen igazságtalannak tartják, hogy a bértábla „összecsúszott”, azaz a már 15 éve a betegágy mellett helytállók szinte ugyanannyi fizetést kapnak, mint a fiatal pályakezdők. Így szép számmal akadnak családfenntartó, gyermeküket egyedül nevelő ápolók, akik hétvégi és éjszakai pótlékokkal sem visznek haza havonta 120 ezer forintnál többet. Az volna méltányos, ha legalább havi 50 ezer forinttal többet kereshetnének a szakdolgozók – ez volt a kamara korábbi álláspontja. Aki hónapról hónapra él, örül a kis gesztusoknak is, így már azt is értékelték a nővérek, hogy júliustól az állami fenntartású intézményekben dolgozók kamarai tagdíját átvállalja az állam. Így évente néhány ezer forinttal több marad a zsebükben.

Mi tartja még a hazai kórházakban, rendelőkben a fehér köpenyeseket? Megkérdeztem néhányukat: a szakma szeretete, a hivatástudat. Olykor a betegektől is érkezik elismerő mondat: „Amikor a nővérke belépett a szobába, mintha kisütött volna a nap.” Akadnak azonban, akiknek másféle sikerélmény jut. – Ha a beteg szépen alszik, problémamentesen ébred, számomra az adja a munkám szépségét – mondja az idei kitüntetettek egyike, Molnár Lászlóné aneszteziológus szakasszisztens, aki 1976 óta dolgozik az egri kórházban. Az elszegényedő intézményekben egyre türelmetlenebbek, ingerültebbek a betegek, és a feszültség gyakran a nővéreken csapódik le. Ők azonban egymásban is tartják a lelket.

– Beleszerettem ebbe a hivatásba. A kórház nagy kerítő, nem ereszti az embert. Igazi segítő foglalkozás a miénk, rajtunk áll vagy bukik a beteg nyugalma, jóléte, közérzete. A kiszolgáltatott embert, aki ott fekszik az ágyban, úgy kell ellátnunk, hogy ne szégyenkezzen az állapota miatt – emlékszik a betegágy mellett töltött éveire Sövényi Ferencné, Klári, aki korábban országos főnővérként dolgozott és oktatta is a leendő ápolónőket. Személye fogalommá vált, „Klarissza nővérnek” hívták a minisztériumban is. – A '90-es években megálmodtuk a magas szintű képzést, hozzá méltó bérekkel.

Az egészségügyben kapott fizetések azonban egyre lejjebb csúsztak a rangsorban más szakmákhoz képest. Európa szerencséje, egyben országunk szerencsétlensége, hogy remekül képzett szakdolgozóink könnyedén találnak állást külföldön – magyarázza. Azt sem tartja megoldásnak, hogy gyorstalpalókon képezzenek ki például segédápolókat, így töltve be az üres állásokat. A szakképzett ápoló irányítására mindenképpen szükség van: mielőtt például megetetnék a beteget, el kell dönteni, egyáltalán etethető-e. Bizony, életek múlhatnak egyegy tévedésen…