Palágyi Edit: Nagyi dugipénze

A háborúban bombatalálat érte a házukat. A nagyapám csak a szerencséjének köszönheti, hogy túlélte a Don-kanyart, véletlenül épp hazaengedték szabadságra, míg a katonatársaira pusztulás várt. A nagyanyám nem keseredett meg, nem lázadt. Kitartóan főzte az aranytiszta marhahúslevest, villámgyorsan vagdosta a cérnametéltet, mire a nagytemplom elütötte a delet, az asztalon gőzölgött az ebéd. A család gépezete forgott akkor is, ha leszakadt az ég.

Unokának lenni náluk paradicsomi állapot volt. Mindig csempészett egy-egy szelet téliszalámit a vajas kiflire, miénk volt az első néhány szem eper meg az utolsó üveg féltve őrzött őszibarackbefőtt. Amikor búcsúzkodtunk, előbb a nagyapám jött oda, a kezembe csúsztatott néhány forintot a dugipénzéből. „Csak a nagyanyád meg ne tudja!” – súgta a fülembe az ölelés ürügyén. Jött elköszönni a nagymamám is, ő is odacsempészett némi pénzt. „A nagyapádnak nem kell tudnia…” – figyelmeztetett halkan. Ez volt az ő játékuk.

Addig adj, amíg élsz, nem viszed el a fejed alatt – szólt nagymamám kedvenc mondása. Családi vészhelyzetben kipakolta volna a lepedők alá rejtett kis erszény tartalmát akkor is, ha nem marad a temetésre kuporgatott pénzéből. Erre gondoltam, mikor olvastam, hogy végre lefülelték az „unokázós” csalássorozat néhány tettesét.

A trükk pimaszul egyszerű: vezetékes számon felhívták az idős mamákat, s női hangon bemutatkozva az illető unokájának adták ki magukat. Majd sürgős pénzügyi segélyt kértek, az összegért – ami több százezer forint volt alkalmanként – meg elküldtek valakit. Két csoport legalább negyven esetben csalt ki pénzt a naiv idősekből. Hogyhogy nem ismerték meg az idegen hangot a rászedett nagymamák? – ezen már hiába töprengünk.

Attól tartok, az én nagymamám is gondolkodás nélkül nyitotta volna a pénztárcáját, ha az unoka szót hallja – még jó, hogy neki vonalas telefonja se volt…