Az én képernyőm: Török invázió

S aztán beindult a dél-amerikai szappanoperák végtelen sora. Intrikák, könnyek, vastagra sminkelt nők, dús keblek, vérben forgó szemek – és nagyon rossz színészek… Vagy talán nem is olyan rosszak, csak éppen a latin temperamentumnak megfelelő kifejezési eszközökkel. Mindenesetre nekem Isaura bőven elég volt, Esmeralda, Paulina, Vad angyal és a többiek nem tudtak odaültetni a képernyő elé. (Már csak azért sem, mert főleg délután meg kora este adták, munka- és vacsorafőző időben.)

Nem könnyű ám 100 részre széthúzni egy cselekményt. Pláne, ha drámai. Elveszett és megtalált gyermekek, halottnak hitt anyák, eltitkolt ikertestvérek, a múlt bűnei – mindent be kell dobni, nem számít, hogy a tavalyiban is már ugyanezek a klisék voltak, ki emlékszik már azokra?!

Aztán lassacskán eltünedeztek a dél-amerikai sorozatok. És feltűntek a törökök. Mára szinte teljesen kiszorították elődeiket. A török gazdaságnak dollármilliókat hoztak ezek a szappanoperák, amelyek rendkívül népszerűek Kelet-Európában és a Közel-Keleten. Például Dubaiban nem az amerikai sztárokért rajonganak, hanem a török sorozathősökért. Bár ezek a szappanoperák sem ostromolják a filmművészet csúcsait, de nagyságrendekkel jobbak, mint a dél-amerikaiak. Mert bár ugyanúgy dúl a szenvedély, de sokkal jobb színészek dúlatják! Gyönyörű nők és jóképű férfiak. Utóbbiak messze lekörözik például a német sorozatok pasijait. Akikről még jóindulattal sem lehet elhinni, hogy szerelmet éreznek és ébresztenek, mint különféle hegyi és kisvárosi doktorok – a német fejükkel… De bezzeg a tüzes, parázsló szemű törökök!

A Szulejmán elképesztő sikerét ugyan nem egészen értem, magyar szívem nem tudja megbocsátani az illetőnek a fekete levest, amivel Török Bálintot kínálta. De látom, hogy milyen széles körben szeretik a történetet, ami kétségtelenül rendesen meg van csinálva. (Jut eszembe, nálunk járt a minap a nagy szultán és Hürrem szultána két kései leszármazottja, Nyugaton élő hercegnők. A két hölgy fejcsóválva nyilatkozott az ősanya jelleméről, aki többek között megölette férje legidősebb fiát, hogy a sajátja örökölje majd a trónt. Csak azt felejtik el, hogy ha Hürrem nem ilyen csalafinta intrikus, akkor ma nem ők a leszármazottak!)

Néhány hete kezdtem rendszeresen nézni első török szappanoperámat a Duna Tévén. Igaz, kezdetben tévedésből. Az ezerszer látott filmismétlések sivatagában egyszer csak odakattintottam egy képsorra: szentpétervári palota, szán suhan a hóesésben, iszonyúan jóképű cári tiszt, szépséges szőke arisztokrata lány, suhanó keringőzés – ha van gyengém, hát akkor az az orosz romantika. S mire ráeszméltem, hogy a kék szemű cári tiszt tulajdonképpen török, akkor már benne is voltam egy történetben. Persze, mint minden szappanopera, a Szerelemben, háborúban is lassan csordogál. A főgonosz intrikái már lefárasztják a néző agyát, de a főhősök még mindig beveszik a hazugságait. Az ifjú pár majd’ meghal a szerelemtől, de nem bírnak kigubancolódni a félreértések és sértettségek hálójából. Közben egy kis történelem, Krím, Isztambul, gonosz bolsevikok és még gonoszabb angol tisztek.

Most értettem meg a sorozatfüggés lélektanát. Abbahagynám, de már nem megy.