Digitális nagyszülők

Becsukni az ajtót magunk után – nincs a búcsúzásnál nehezebb pillanat. A nagyszülők elindulnak, az imádott unoka marad. Nem tudni, mikor találkoznak újra. Persze a technika segítségével beszélhetnek, levelezhetnek, de az nem ugyanaz, mint együtt játszani a szőnyegen, mesét olvasni, az udvaron hintázni. János és Mária fia és lánya is Koppenhágában telepedett le.

A kecskeméti szülők elfogadták, hogy ezentúl ezerötszáz kilométernyi távolság lesz köztük, de azt már sejtik: ahogy telnek az évek, egyre nehezebben viselik majd ezt a helyzetet.

Átugrani hozzájuk nem ugyanaz, mint ha Budapesten vagy Szegeden élnének. Segíteni a lakásfelújításban, vigyázni az unokára csak úgy tudnak, ha repülőre ülnek. Gyakran beszélnek Skype-on, leveleket, üzeneteket váltanak.

– Tíz hónapos unokánk már felismer bennünket a kijelzőn. Integet és mosolyog – mesélik. – Persze nem tudja mire vélni, miként lehetséges, hogy tegnap még együtt játszottunk, ma pedig csak egy képernyőn lát minket. Ilyen szempontból a digitális világ még nem érthető számára. Dr. Tarlós Béla számítástechnikus egy budapesti egyetem tanszékvezetője volt, felesége, Katalin angol nyelvet tanított. Mindketten nyugdíjasok. Három gyereket neveltek fel, lányuk 45, ikerfiaik 41 évesek.

– A férjem először ösztöndíjas diákként élt Amerikában. Amikor később meghívott tanárként kapott állást, vele tartottam. Kétszer is kimentünk tanítani – sorolja Katalin. – Másodjára az ikreink is velünk voltak. Aztán mi hazajöttünk, ők maradtak. A középiskola elvégzése után egyetemre is ott jártak. Egyik fiunknak amerikai felesége lett, Kansas Cityben teremtettek otthont. Másik fiunk Zürichben dolgozik, magyar felesége van, azt tervezik, pár év múlva visszaköltöznek Budapestre. A lányom testnevelő tanár, itt lakik a szomszédunkban. Családonként három-három unokánk született. Olykor előfordul, hogy a balatoni nyaralónkban mind a kilenc csemetével együtt vagyunk.

Amíg a fiúk egyetemisták voltak, az édesanyjuk hosszú e-maileket írt nekik, később Skype-on vagy telefonon „navigálta” őket. Az amerikai unokákkal angol nyelven társalognak, de magyarul is mennek levelek, hogy megismerjék a nyelvet. A távolság miatt jó, ha évente egyszer haza tudnak látogatni, vagy a nagyszülők indulnak a tengerentúlra. A svájciakkal többször találkoznak. Persze nem a kilométereken múlnak a családi kapcsolatok.

– Nemzedékünk új szerepkört tanul, „digitális nagyszülők” vagyunk – fogalmazza meg a jelenséget a budapesti G. K. – A lányom nyolc éve él Brüsszelben. Párja francia, ikreik születtek, mégpedig Magyarországon. Az, hogy a magyar kismamák hazajönnek szülni, elég gyakori a külföldön letelepedők körében. A mieink pár hónapig velünk maradtak, addig az apuka ingázott. Miután visszamentek, felerősödött köztünk az internetes kapcsolat. Sűrűn készülnek fotók és videók, azokat láthatjuk egy szűkkörű megosztón. Két-három havonta személyesen is találkozunk. Az unokák lassan háromévesek lesznek, édesanyjuk nagy energiát fektet abba, hogy idegen nyelvi környezetben haladjanak az anyanyelvükkel is. Az ő életüknek már része a technika, s természetes számukra a repülés is.

Tehát a messzeség nem feltétlenül jelent megoldhatatlan gondot. Egy nyíregyházi nagyszülő sem látja gyakrabban a soproni unokáját. Ez a távolság szintén jelentős, nem is beszélve az utazással töltött időről és a költségekről. Néha Zürichbe, Brüsszelbe, Koppenhágába „fapadossal” hamarabb oda lehet érni egy kis unokázásra…