Guba Zoltán: Osztozkodók

Elváltunk anyáddal, majd’ negyven éve martuk egymást, nem volt tovább értelme.

Hoooogy, kérdezte akkor a lánya, aki akkor már túl volt tucatnyi örökké tartó, soha el nem múló szerelmen és ugyanannyi szakításon, s éppen a harmadik boldog házasságában élt. Válni, apa, ez normális, kiabálta indulatosan. Így döntöttünk anyáddal. Apa, a te korodban már nem válnak a férfiak, mondta a fia. Miért, kérdezte a férfi, hatvan alig múltam, előttünk a jövő Mártimmal, és maga elé húzta új párját, úgy döntöttünk, jövő hónapban összeházasodunk.

Ezzel, üvöltette akkor már a lánya, soha, sikította, ide, míg ez a nő itt lesz, be nem teszem a lábam, és te se, mondta az öccsének, menjünk innen, itt többé nincs keresnivalónk.

S mentek. A lány szavatartó volt, némi könnyebbséget jelentett, hogy már a negyedik férjével külföldre költözött, s onnan nem jött, nem írt, nem telefonált. Az öcs? Ő volt a gyenge pont, informatikus lévén Excel táblázatba írta: minden hónap utolsó csütörtökén apát hívni. S telefonált is, de ha a nő vette fel a kagylót, nem szólt bele. A fiad lesz az, adta át akkor az asszony a telefont, hallom, hogy szuszog, csak velem nem beszél. Mi jól vagyunk, remélem te is, hadarta akkor a fiú, ki tudva, rosszat tesz, hiszen nem ebben egyeztek meg a nővérével, s mint aki fél, hogy esetleg rajtakapják, rövidre szabta a hívásokat. Jól vagyunk, felelte a férfi. Az jó, sóhajtotta a fiú, hát akkor, szervusz, apa. Szervusz, fiam, felelte a férfi, arcán elégedett mosollyal: a fiú haragszik, meg nem bocsát, de nem is feledi őt.

Ezzel a mosollyal fekszik az ágyán most is a férfi, asszonya, fia, s a lánya, kit éppen húsz éve nem látott, veszik körül. A férfi szeme csukva, órája talán, hogy meghalt. Egy szék van az ágya körül, leülni senki sem akar. Ebéd után csendben elaludt, úgy ment el, mondja az asszony. Könnye nincs már, két hete, hogy a férfi kórházba került, az ágyánál mosolygott, de már a kórház folyosóján, a villamoson sírt, hogy ismerősök, ismeretlenek tegyék a vállára a kezüket, hogy, no, ne sírjon, nem szabad. Megölte az apámat, ha szólt volna, kivitetem magunkhoz, ott meggyógyították volna, sziszegte a lány.

Beszélni kellene a temetésről, mondta az asszony. Természetesen én temettetem el, én vagyok a legidősebb a családban, mondta a lány, ki ugyan húsz éve azt sem tudta az apjáról, él-e, hal-e, de a bajban, a legnagyobb szükségben öccse hívására megjött. Én akarom, állt végre a sarkára az öcs, én tartottam vele a kapcsolatot. Húsz éve jóban, rosszban vele voltam, próbálkozott akkor az özvegy.
Végre beszélgettek.

Ilyen kérés ugyan még nem volt, de végül is a hamvait elharmadolhatjuk, mondták csodálkozva a hamvasztó emberei, s így is tettek, urnában vihette mindenki őt. Most három temetés lesz, három helyen, három beszéd, háromszor búcsúznak tőle. Jó ember volt, talán túl jó is, ennyit mindenképpen megérdemel.