Palágyi Edit: Túszul ejtett telefon

Kinyúl a huszonéves a takaró alól, első mozdulatával
a telefonját vonja magához, és máris
pötyög – sokáig bosszankodtam ezen, mint régimódi
szülő. Aztán engem is elkapott a gépszíj. Az
okostelefonomat Kínából rendeltem, mondván, így
olcsóbb lesz. Bíztam abban, hogy szokás szerint azt
írják a csomagra: „ajándék”, de pechemre távolkeleti
barátaim jókora betűkkel feltüntették a küldeményen
a telefon márkáját, így itthon kiszúrták
– becsülettel megfizettem a vámot. A készülék
néhány hónapig rendben működött, fiatalosan
szörföltem vele a neten. Egy idő után azonban fura
szokásai támadtak: akkor ment fel az internetre,
amikor „ő” akart, aztán kérés nélkül letöltött eztazt.
Amikor kikapcsoltam, bátran visszakapcsolt, és
kínai írásjelekkel üzengetett nekem. Önálló életre
kelt, mint valami megvadult robot. Tehetetlen voltam.
Sejtettem, hogy a kütyüt rég nem én irányítom,
hanem agyafúrt ázsiai hekkerek, mégis meglepett,
amikor alulöltözött kínai hölgyek képei
lepték el a telefonomat. Pajkosan kacsintva költöztek
be angyalhajas karácsonyi családi fotóim
mellé. Eluralták a kijelzőt, kacéran jelezve: az lesz,
amit ők akarnak. Nem vettek le a lábamról.
„Biztos rossz oldalakra kattintott…” – jegyezte
meg kétértelműen a szerelő, amikor leforrázva
meséltem, miként leptek meg a lenge leányzók.
Legyintett, mondván, kínai kütyüt nem javít: sem
alkatrésze, se szoftvere. Feltárcsáztam hát a kifejezetten
a kínai telefonokra szakosodott céget.
Vállalják, mondták, ám nem lesz olcsó, és figyelmeztettek,
hogy egyes típusokban már gyárilag ott
lapul az ugrásra kész vírus, akkor nincs mit tenni.
A készülékem ez idő tájt már elszabadult hajóágyúként
viselkedett. Tartottam tőle, hogy „lakói”,
a kínai macák megpróbálnak vele „hazatelefonálni”,
és fizethetem a borsos számlájukat is – így
dühösen kiiktattam. Most ott lapul a fiók mélyén,
én pedig úgy döntöttem: nem való nekem túl okos
telefon…