Utolsó kívánság

Hájas Vendel vérbeli juhász volt. A Jászság dús füvű legelőin őrizte a nyájat Fürgével, a szürke pulikutyával. Már az apja és a nagyapja is ezt a mesterséget űzte. A juhászszerszámokat meg az ebbéli tudományokat is átadták neki.

Fürge kicsit hangos, tüzes, nagyon tanulékony kutya volt, imádta terelni a szétszétszéledő nyájat. Élt-halt a gazdájáért, és igen hálás volt, hiszen az öreg mindig két személyre főzött: a kutyának és magának. Fürge néha túlzásba is vitte a dolgot, mindent terelt, ami mozgott, így a szélben hajladozó borókabokrot is.

A legelőbirtokostól bojtárra nem tellett, de Hájas Vendel kapott gabonát, tüzelőt, egyebeket. És nagyon ügyelt a szerszámaira: a szívós szilfából készült terelőeszközökre, a görcsös botra, ami szükség esetén fegyver is lehetett.

A juhászaton, a főzésen, a birkanyíráson kívül máshoz is értett: a tárogatóhoz. Ezt őseitől örökölte. Mikor suttyó gyerekként ki-kijárt a lebbenccsel, a szalonnával, a zsírozóval, a piros paprikával és némi borocskával, sokszor hallgatta ezt a szép muzsikát. Nem gondolta, hogy a dallamok így megmaradnak emlékezetében. Mikor édesapja gyengélkedett, odahívta: fiam, tanulj meg pár nótát, pénzt kereshetsz vele a faluban, a lagzikban.

Hát így történt, hogy Hájas Vendel megtanult tárogatózni. Fújta reggel, fújta délben és fújta este. Fújta, ha jókedve volt, fújta, ha rossz. Ha pedig a jó borocska szívét-lelkét átmelengette, akkor fújta csak igazán. Ha nem lett volna Fürge, tán a nyáj is szétszéled. Igen ám, de a puli tudta a dolgát. A legelésző birkanyáj és a tárogató hangja jól megfért egymással. Az öreg csak szárazfának nevezte imádott hangszerét, jobban babusgatta, mint anya a gyermekét. Arra egy porszem nem szállhatott, egy csepp eső rá nem hullhatott. Legjobban a Rákóczi- és kuruc nótákat kedvelte. A szíve szakadt meg mindenkinek, amikor az Elindultam szép hazámból hangjai besírták a tájat. Egy nap egy nótát csak egyszer játszott. Már több mint negyven éve, hogy örökül kapta a tárogatót.

Hájas Vendelnek csak egy nagy bánata volt: nem született gyermeke – fia, aki megtanulhatta volna tőle a dallamokat. Mondogatta is a feleségének: Te, asszony, ha én meghalok, ezt a szárazfát tegyétek a koporsóba, a kezembe, így akarok meghalni, ezt így akarom. Ne bolondozz, apjuk, hol van az még? Hogy hol? Alig hatvanévesen leesett a lábáról, gutaütést kapott. Új juhász őrizte a nyájat Fürgével. Anyjuk, hívjál papot, végem van. A pap megérkezett, meggyóntatta a haldoklót. Hájas Vendel arca ekkor kipirult: Atyám, csak azt akarom mondani, hogy a tárogató, az öreg tárogató ne kerüljön a koporsóba. Ne kerüljön oda. Adassék az új juhásznak, a Józsinak. Balogh Áron tanító uram tud még effajta hangszereket fújni. Tanuljon meg nála. Ez a hangszer soha el ne némuljon, ez a kívánságom…

Behunyta szemét, szuszogása lelassult, majd egyszer csak vége lett.

Az esperes kezét a halott homlokára tette, majd a lecsúszott takarót igazította. Ekkor vette észre, hogy Hájas Vendel mindkét kezét összeszorítva markolja, majd ernyedő kézzel elengedi a tárogatót.

Darab Károly
Rózsaszentmárton