Guba Zoltán: Bánom, hogy kihoztam

Ki határozott terv nélkül jött, csak kíváncsiság hajtja, annak kár idegeskednie. Rendőrök is vannak; mutatnak jobbra, balra, a hátuk mögé, s keresztbe – a rutinos vezető is hajába túr, tanulta a jelzéseket, de mindet képtelenség fejben tartani. Most még a rend őrei is mosolygósak, szolgálnak, s védenek, eszükben sincs büntetni. Használ a Balatonfelvidéki klíma, simítja az idegeket. Piac ez, a leghíresebb erre; ha más dolguk nem akad, vásárolnak ők is, örüljenek otthon, nem jött haza üres kézzel a vásárból, hétvégi szolgálat is járhat örömmel.

Sok itt a bámészkodó, sok a külföldi szó.

Vannak itt hollandok, németek, belgák, s oroszok, akik vásárolni újabban szeretnek, s tudnak is, legyen az ház, üdülő, bármi. Itt tényleg minden van, s a kereslet ellenére az árak sem túlzóak. Nem kell asszonyok fülébe súgni, hogy szívem, ezt nem engedhetjük meg magunknak, talán jövőre. Vannak ruhák, melyek bújva felpróbálhatók. Meg rádiók, tévék, szerszámok, fúró- és marógépek, miniesztergák, bogrács, még betonkeverő masina is. (Istenem, ki vesz pihenéskor ilyet, s főleg minek?! Az ember kiszámíthatatlan, sosem tudja, mikor miért jön rá a bolondéria.) Könnyen elbukik itt az ember: ha kolbászt, szalonnát csak illatol, máris lelkiismeret-furdalása támad, ettől is hízott három kilót. Ha meg enged a jófajta kóstolók csábításának, és sült kolbászba harap, trikóját, ingét biztosan összefröcsköli, de legyint rá. Csak a borok kóstolásánál bizonytalanodik el: azt hiszem, az első és a negyedik fajta bor ízlett nagyon, bár nem kizárt, hogy a második s a harmadik, vigyünk mindenből, úgy nem hibázhatunk…

S a piacolók vesznek, visznek. Már mindkét kezem tele nejlonzacskókkal – bár komoly férfi ilyesmikkel nem mutatkozik –, amikor a piac szélén megpillantunk egy újabb árust. Pultja nem hivalkodó: összehajtható kis szék és asztal. Pecások használnak ilyet. Apró az árus is, haját, mi ritkul, kontyba rendezve ül. Szarukeretes szemüveget visel, amitől szeme akkora, akár egy malomkerék. Az asztala bár apró, nem zsúfolt. Rajta egy ezüst cigarettatárca, egy kakasos mintájú porcelántányér, egy zsebóra, aminek sérült az üvege, egy elegáns töltőtoll és egy félresikeredett, úgy százéves jegesmedve.

Elbűvölően ül ott, muszáj megszólítani: „Kezét csókolom, az ezüst cigarettatárcája mennyibe kerül?" „Ó, lelkem, nem ezüst az, csak ezüstözött." „Akkor mennyi?" – kérdem.

„Nem is tudom. Talán mégsem adnám el, szegény uramé volt, emlék, bánom, hogy kihoztam.” A tollal próbálkozom tovább.

„Az már javíthatatlan! Ne vegye meg, pórul jár, még én kaptam egy szavalóversenyen. Hatvan éve ennek, akkor se működött, de a díj attól díj marad.” Az órával az a baj, az apjáé volt, megválni tőle nem szeretne, mint ahogy a kakasos tányértól sem. Emlék az is, a nászajándékuk része. És a jegesmedve, kérdem. Arról beszélhetünk, feleli. Mondok egy összeget, majd fejet ráz, attól se szabadulna meg szívesen. Nézek bután, csodálkozva.

Úgy mondja, volt egy porcelánfejű babája. Sok pénzt kínáltak érte, nem volt szíve nemet mondani, pedig addig mennyien megálltak miatta nála beszélgetni. Mindegy, elmúlt, mondja.

Új vevő jön, a tárca érdekelné őt is. Nem ezüst, kezdi, s lebeszéli minden portékájától. A vásár végén elpakol, összehajtja székét, asztalát, s indul haza. Gyalog két kilométer az út hazáig, emelkedik is. Ha ismerős jön, s felveszi, az jó, ha nem, akkor is. Szép nap volt ez, sok új ismerőssel, sok beszélgetéssel. Kész haszon, pénzben ki sem fejezhető.