Guba Zoltán: Most múlik

Azért se szólt, ha az ablak véletlenül éjjelre is nyitva maradt, hogy na, de kérem, így meghűlhetek. Nem szólt ő már régen semmiért. Néha nővérke érkezett hozzá, s nézte őt, hogy csukott szemmel, kezét összekulcsolva, takaróra ejtve pihen. Olyan pici volt, s törékeny, a sötétben lámpát kellett gyújtani, hogy az az apró erecske a halántékánál lüktet-e még, vagy egészen közelről hallgatni, sóhajt, vajon vesz-e levegőt? Feküdt ott, látogató már rég nem érkezett hozzá.

Kezdetben még jöttek távoli, rég feledett vagy talán sosem ismert rokonok, de kiderült, csak a rokon sok, a hagyaték kevéske, majdnem semmi, nem éri meg az érte járó veszkődés. Elmaradoztak sorban. Azért a madárcsontú asszony az ablak alatt nem unatkozott. Volt szobatárs tőle jobbra, ki vidám-szomorú történetekkel szórakoztatta. Nem zavarta egyáltalán, hogy a mondataira választ sosem kapott.

A nővérke szeretett ebbe a szobába járni, itt senki sem reklamált, mi ez a lötty, amit leves helyett kapnak, szósz se kellene a húsra, jobb ízű attól nem lesz. Szeretett a nővérke ide jönni, talán azért, mert a madárcsontú asszony az ablak alatt, okát nem értették, hiszen felkelni, mosdóba menni nem tudott, hajnalban az éjszakások mosdatták, mindig jó illatú volt. Talán azért, mert ez az asszony a nagyanyjára emlékeztette, kihez, ha érezte, baj van, bújni lehetett mindig. S bár nem kötelessége, a nővérke, mielőtt hazament volna, megfésülte a madárcsontú nénit. Mint egy Barbie baba, gondolta róla, mint egy korosodó Barbie. Na, kész, így már sokkal jobb, mondta, mikor végzett. Tudta, köszönő szavakat, mosolyt úgysem kap cserébe, de még párnát is igazított fej alatt, pokrócot rendezett, s szólt búcsúképpen, szép álmokat. S ő volt az, ki a madárcsontú néni mellett, mikor hajnalban munkába ért és szóltak, a néni elment, nincs többé, gyertyát gyújtott. Már rég nem imádkozott, tévesztés nélkül nem is tudott pontosan, elmormolt egy fohászt. S még mielőtt elvitték volna a madárcsontú nénit, ki olyas volt, mint a nagyanyja, hajat igazított, hogy, na így már jó lesz.

Aztán ágyneműt cserélt. Munkára, hogy feszes legyen a lepedő, annyira figyelt, hogy nem is sírt, csak könnyezett kicsit. Mikor végzett, újra végtelen csend lett a szobában, szinte visszafordíthatatlan. Még ebédidő sem volt, mikor új beteget hoztak: sápadt, törékeny asszonyt, ki nem szólt, nem sóhajtozott, míg a közvetlenül az ablak melletti ágyra tették.

Feküdt, a plafont nézte, vagy csak szemét nyitva felejtette. Kezét a takaró fölött összekulcsolta. Jól van, kérdezte tőle a nővérke. Válasz nem érkezett, de látszott, az erecske a halántéknál lüktet. Az élet nem áll meg, talán csak ismétli önmagát.