Lámpások fényében: mindig arra vágyott, hogy segítsen, tragédiája csak megerősítette ebben

„Ki vagyok? Nagyon!... Egy fura fazon, de nem is lehettem volna más ilyen névvel” – így jellemzi magát Hurea-Matust Katalin (képünkön). Szavai nem kis öniróniát sugallnak, és ismerve a sorsát, ez teljesen érthető is. Egészségügyi szakiskolát végzett, ápolónőként kezdett dolgozni a kecskeméti kórházban. Mindig erre vágyott, másokon akart segíteni. Aztán egyik pillanatról a másikra vége szakadt a pályájának. Légúti fertőzéshez hasonló tünetek jelentkeztek nála, az orvosok csak találgatták, mi lehet a kiváltó ok. Vitamintablettákat szedettek vele, ám hiába, tovább romlott az állapota, mígnem deréktól lefelé lebénult.

– Elbocsátottak az állásomból, huszonöt éve nem kapok munkát, ami már álomkategóriába került, hiszen önmagamat is nehezen látom el, nem bírnám a megterhelést – értékeli helyzetét Katalin, akitől egyébként távol áll a panaszkodás.

– Huszonhét évesen kényszerültem tolókocsiba, idehaza viszont két mankóval is elbotorkálok. Édesanyámmal és a cicáimmal élek, szorgalmasan írom a szocionaplómat, melyben a velem és más hátrányos helyzetűekkel való, sokszor megalázó bánásmódról számolok be. Természetesen a szívmelengető történeteket sem hallgatom el, bár azokból kevesebb van.

Még 1987-ben, szakiskolásként kezdte a gondolatait papírra vetni, azóta csak szaporodnak a spirálfüzetek. Az évek során kisebb kiadóknál három könyve jelent meg pár száz példányban: a Más szemmel, a H. A. történetek, a Sok szempont főleg a sorstársaihoz, barátaihoz, ismerőseihez jutott el. Tisztában van vele, hogy írásai csak azokat érdekelheti, akik maguk is problémás helyzetben élnek vagy sérült emberekkel foglalkoznak. Katalin most állítja össze következő naplóválogatását, melynek ugyancsak beszédes a címe: Szemedbe nézve. A kiadáshoz szükséges pénzt a rokkantellátásából teszi félre hónapról hónapra.

– Próbálok a hátrányos helyzetűeknek, pontosabban alacsony érdekérvényesítő képességűeknek segíteni – meséli az „írónő”. – Nem egyszerű vállalkozás. Tudják, értik, hová lehetne fordulni, amikor sérelem éri őket, ám attól tartanak, ha lépnek, elvesztik a segélyt, a közmunkát. Szerettem volna beszélgetni a suliban a sérültekről, de azzal utasítottak el, hogy majd szólnak, ha aktuális lesz. Azóta sem kerestek. Sajnos a sérültek helyzete vidéken egyre csak romlik. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom: egy sorstársi tanácsadó azzal győzködött, nekem azt írták meg odafenn, hogy a lakás foglya legyek.

Hurea-Matust Katalint kemény fából faragták, nem hagyja magát. Most megalkotta, sőt le is védette a LÁMPÁSOK (így, csupa nagybetűvel) fogalmát: az általa felsorakoztatott szempontok alapján azok megbecsülését szorgalmazza, akik társadalmilag alábecsült területeken tevékenykednek, arcpirítóan alacsony fizetést kapnak, s ha őket éri baj, lehetetlen helyzetbe kerülnek. A segítőknek is járjon segítség!

– Fontos lenne megbecsülni őket, hiszen ők mutatják fel a valódi értékeket – avat be nemes kezdeményezése részleteibe az ötletgazda. – Igazi emberi értékeket képviselnek például az egészségügyi dolgozók, a speciális pedagógia területén tevékenykedő nevelők, de megkülönböztetett figyelem jár azoknak is, akiknek az életében volt már egy hatalmas törés. Sajnos nálunk a kiemelkedő munkát végzők közül sokan nincsenek megbecsülve, nekik adnám a LÁMPÁSOK-díjat. Ehhez azonban nincs pénzem, de hátha találok valakit, aki támogatja az elképzelésem. Ha nem, akkor az írásaimban használom majd ezt a szépen csengő kifejezést.