Guba Zoltán: Isten a tenyerén hordozta

Fejét sem csóválta, csak sóhajtott, halkan, elutasítón. A sóhajtásban benne volt majd’ minden, úgy 90 évnyi tapasztalat. Jó volt vele élni, hibája talán egy: annyira fegyelmezetten, mozdulat nélkül aludt, hét évébe telt, míg ezt tökéletesen elsajátította, s olyan halkan lélegzett, néha titkon, lopva fölé kellett hajolni, él-e még egyáltalán. Néha, ha ritkán ébren volt, azért belediktáltak levest vagy lágy kenyeret, amit rágni tudott, de a harmadik kanál vagy falat után intett, ennyi. Ne erőltessék, koros ember kevéssel beéri. Tűrte, hogy haját, párnáját megigazítsák, arcát megsimogassák, s halkan szólt, köszönöm. Ha még volt levegője, azt is elsóhajtotta: jó lány vagy nekem, legjobb a világon.

A mosolyát szerették benne az emberek. S azt, tudott kacagni, mint egy gyerek, akit bántalom az életben sosem ért. Nagyot nem is tévedtek, túlélt mindent, Isten őt a tenyerén hordozta.

Mondjuk, az megtörhette volna, hogy alig 18 évesen érte mentek, kocsiba tuszkolták, bíróság elé vitték. A bíró, aki belefáradt már az ítélkezésekbe, névvel, születési dátumokkal nem törődve mondta: látom, nemrég múlt tizennyolc éves, húsz év alatt talán észhez tér. Majd érezte, ez túlzás: magának tiszta az arca, a tekintete, legyen inkább tizenöt év büntetés, annyi év alatt hasznos tagja lehet a társadalomnak. Az utolsó szó jogán szólt: őt még csak nem is úgy hívják, mint a vádlottat – de legyintettek rá. Fenébe a részletekkel, a birodalmi gépezet beindult, s ez bizony áldozatokat követel.

Társaival együtt vonatra tették, vitték messze, még térképeken is túl, ahol tábor várta, s bánya, telente negyven fok mínusz. Négykézlábra ereszkedve semmire sem jó szenet bányászott, ami kályhában nem melegített, csak füstölt, de háborús vagy már békés idő az embertől, ha kicsiny, áldozatot követel. Amikor érezte, elég, nincs tovább, mindig akadt, aki talán magát is bátorítva szólt: ne add fel, mindig van remény.

Aki éhezik, akár krumpli héjára cserében, mindenre rávehető. S lett a találkozásból gyerek. Szép leány, nehogy valami baj történjék, anyateje is elapadjon, hát sárgaborsópürével kezdték etetni, amitől duplájára hízott, s lett anyateje annyi, már másik apróságot is szoptathatott, majd még egyet.

Humánum is van a világon: baja ne essék, a sajátját, aki szépen fejlődött, elvették tőle...

Szép lánya volt, szőke, kék szemű, rögtön akadt örökbefogadó. Csak három év múlva látta újra, amikor a Nagy Vezér örökre eltávozott, s a munkatáborok kapui nyíltak. A rab mehetett haza, azzal az apró megszorítással, hogy semmiről, ami a lágerben történt, nem beszélhetett. S akkor az asszony szólt, bár ezzel több adminisztrációs hibát okozott, ő azért a lányát hazavinné.

A maga fogságát hónapokkal meghosszabbítva született döntés, vigye, ha annyira szeretné.

Nem volt könnyű a búcsú: a leányka, aki hitte, mamácskája nevelte, üvöltve sírt, menni nem akart. Ki ez a számára ismeretlen asszony, aki erővel magával akarja cipelni?!

Sírt, rúgkapált hazafelé a vonaton is, mire egy ideges úr rájuk szólt, csendesítse el a gyereket, mert őt a sírás, minden zaj idegesíti, vagy vigye őt a fülkén túl. Sírtak, amikor ott kint álltak az ablakon kinézve, és akkor is, amikor végre otthon a drága nagymama kérdezte tőlük, hogy kik ők, végül is mit akarnak...

De rég volt ez, szóra sem érdemes. Hatvan év minden lelki sérülést betapaszt.

Fekszik most az anya, titkon, takaró alatt körmöt rág. Kellően vékony s hajlékony is, még a lábairól is lerágcsálja, hiszen nő ő, örök nő, megszokta ezt a táborban, ápolatlanul nem mutatkozhat. Anya, mit csinálsz, kérdi a lánya, bár tudja a választ, pedikűrözöm. Hiszen van olló itthon, mondja, bár tudja a választ, ezt újabban örökké elfeledem.

S akkor összebújnak, sírnak. Mert élet volt ez, nem is akármilyen.