Kincsek a régi kávésdobozból - Leveleiket eldugták, és soha nem olvasták el újra a szerelmesek

– Ha utólag elemzem a dolgokat, mindig rájövök, hogy még azok a műveim is a családomról szólnak, amikről azt hittem, hogy nem – mondja Gárdos Péter író, filmrendező.

Az egri Kepes Központban beszélgetünk, ahol 1956-os moziját, a Szamárköhögést vetítették – persze, hogy ez is a gyermekkorába repíti vissza. Itt idézte meg a nagymamája alakját, akit Törőcsik Mari alakít.

– A nagymamámmal, akit a családban Maskónak hívtunk, nagyon szép, bensőséges kapcsolatot ápoltunk. Ám ez őt nem akadályozta meg abban, hogy nagyjelenetet rendezzen, amikor az első házasságom végén bejelentettem: elválok. Először elájult, majd szó szerint keresztbefeküdt a küszöbön, és közölte, át kell lépnem rajta, ha válni akarok. Félt, hogy elveszti az unokáját. Később, amikor a szanatóriumban betegeskedett, sokszor meglátogattam, és csodálatos történeteket mesélt a kislánykorából. Valójában azért kötődött hozzám olyan mélyen, mert volt egy fia, Tibi, akit elvesztett. Tibi abban az erőltetett menetben tűnt el, ahonnan Radnóti a versét írta. Csakhogy a 21 éves nagybácsikámat halottá sem nyilvánították soha, így a nagymamám még 25 év múlva is várta, hogy egyszer becsönget. Miután megszülettem, úgy érezhette, valahogy mégis visszatért a fia, s néha így szólt hozzám: „Ti-, Ti-, Péter” – meséli a filmrendező. Gárdos Péter hűséges volt gyermekkori álmához.

Kisdiák korában, amikor az iskolában megkérdezték, mi szeretne lenni, egy irkából kitépett kockás lapra azt írta: „Én a magam részéről világhírű filmrendező leszek.” Az okokat is ecsetelte, helyesírási hibáktól sem mentesen.

A pályája nem volt mindig diadalmenet. Igaz ugyan, hogy a sors óriási kegyeként olyan színésznagyságokkal dolgozhatott, mint Törőcsik Mari, Feleki Kamill, Garas Dezső, akiktől kezdetben rettegett, de a forgatási szünetek hatalmas röhögésekkel teltek.

A Szamárköhögést azonban a kritikák a földbe döngölték, ezt akként élte meg, hogy „ledöfték”, s három napig a plafont bámulta otthon.

Úgy érezte magát, mint akin bélyeg van, a tehetségtelenség bélyege, mint hajdan a liliom, a prostituáltak vállára sütött billog. Délutánonként aztán beóvakodott a mozikba, ahol a filmjét vetítették, suttyomban rengetegszer megnézte, hogy láthassa, hogyan reagál a közönség. A világhír végül csak összejött. A Hajnali láz című regénye, melyből film is készült, 36 országban jelenhetett meg, s ő több kontinensen is bemutathatta a könyvét.

Mi lehet a világsiker titka?

– Reneszánszát éli a hitelesség, és én valóban egy köteg levéllel tudom igazolni, hogy a Hajnali láz sztorija megtörtént a földi pokolból, a koncentrációs táborból hazatért szüleimmel. Az apám tényleg 117 lánynak írt levelet a svéd kórházból, kezdetben ceruzával, mert a mártogatós tollat sem bírta el a keze. Valóban három nap alatt lobbant fel a szerelem közte és anyám közt, hogy ezzel megpecsételődjön a sorsuk, és több mint 50 évet éljenek le együtt. A holokauszt irodalma rendre arról szól, hogy ez olyan sokk, melyből nem lehet talpra állni. Itt pedig látunk egy férfit, az apámat, aki nem őrül meg, nem lesz depressziós, mint sokan, hanem bezárja a hetedik, titkos szobába ezt a rettentő élményt. Majd keres magának egy lányt, az ugyancsak halálból menekült anyámat, hogy vadonatúj életet kezdhessenek együtt. Sokszor költöztünk, de a levelezésüket mindig megőrizték, eldugták egy régi, háborús időkből származó Meinl kávésdobozba, és sosem olvasták újra. Magam csak anekdotaszinten tudtam annyit, hogy valahol Svédországban ismerkedtek meg. Csak az apám halála után adta oda nekem a most 90 éves anyám a leveleiket, s akkor már ő is megnyílt – magyarázza Gárdos Péter. A fiú lett hát a tanú, aki továbbadta szülei történeteit, de máig bánja, hogy nem nyaggatta erőszakosabban az apját, míg élt, hogy meséljen az ifjúkoráról.

– Ijesztő és nagyszerű, hogy mindaz átörökíthető a következő nemzedékeknek, amit ők átéltek – ma így érzi. – Azt tanultam tőlük, hogy az ember keljen fel minden pofon után. Nekem kisebb drámai küzdelmeim voltak, mégis megesett tucatnyi alkalommal, hogy legszívesebben feladtam volna, de felálltam, és mentem tovább, mert van élet a halál után. Ez az én örökségem, s ez minden aranypetáknál többet ér.