Guba Zoltán: Tempó, fiam!

Hóban, napsütésben ott állt a kis ablaknál. Onnan kukucskált. Szülő pedagógiai, edzéstechnikai vagy ki tudja, mi más okból annál közelebb nem mehetett. Magasan volt az ablak, párás is, az apának lábujjhegyre kellett állnia, ágaskodnia, hogy valamit is lásson, mi zajlik odabenn. Bár nem volt izgulós típus, azért a hideg ellenére is izzadt a tenyere.

Család-otthonGuba Zoltán2017. 03. 08. szerda2017. 03. 08.
Guba Zoltán: Tempó, fiam!


Fia – kinél, minden elfogultság ellenére, kijelenthetjük, tökéletesebbet nem találni a földön – éppen úszni tanult.

Nem haladt rosszul: úgy fél év kellett hozzá, hogy a fejecskéjét a víz alá dugja. De miért dugnám be, kérdezte a kérésre szakadatlan buzgalommal, mint ahogyan azt sem értette, miért is kellene a vízen lebegnie, karjával salapálnia, lábával tempósan rúgkapálnia. Miért, kérdezte kíváncsian mindenre, s az edzőnője, kinek, ha nem lett volna tilos idegeskednie és ha nem lett volna rajta előírásszerűen az úszósapka, a hajába túrt volna és szálanként szabadul meg tőle. De uralkodott magán, s csak annyit szólt, ez kell ahhoz, hogy megtanulj úszni.

De miért, kérdezte erre a fiú, amiből az apja kint az ablaknál kukucskálva csak annyit látott, hogy fia az edzővel jól elbeszélget, de az úszótudásban, legyünk őszinték, semmit nem halad, nem áll jól, na. Míg a többi gyerek tempózott, a fia állt, mint a cövek.

Lépnem kell, határozta el az apa a párás ablak mögött ágaskodva-leskelődve, és elhatározta, a fiú érdekében a kezébe veszi az irányítást, végül is ez az apa dolga. Mikor a napi úszóleckéről hazaértek, határozottan szólt: tudom, fiam, fáradt vagy, de mutatok valamit, amit még lehet, sohasem láttál. Várj kicsit, mondta, s a fiúcska tudta, az apja nem ígérgetős típus. Nyilván most jön a csoda. Leült, talán tíz percet kellett várnia, hogy az apja strandpapucsban, fürdőköpenyben megjelenjen a nappaliban.

El ne feledjük, hozott a hóna alatt egy kinyitható vasalódeszkát is. Most figyelj, mondta a fiának, kinek eddig is olyan tágra nyílt a szeme, mint a biciklikerék. Az úszás, mondta az apa, bemelegítéssel kezdődik, s bár teste-lelke nem kívánta, leguggolt, karjával körzött néhányat, majd ledobta magáról a köntösét. Egy szál úszógatyában állt ott, karjával a csillárt veszélyeztetve még kicsit csapkodott, majd kinyitotta a vasalódeszkát.

Műszaki ember volt, itt-ott meglökögette, eléggé stabil-e. Gyere közelebb, hogy mindent láss, mondta a fiának, ki közelített hozzá, amennyire lehetett. S látta, apja – ki inkább mackóra, mintsem halacskára emlékeztetett – felfeküdt a vasalódeszkára, hogy fiam, ma a mellúszással kezdünk, az a legegyszerűbb.

Előbb lassan, hogy a gyerek mindent lásson, tempózni kezdett. S a fia ámult, még ilyet! Az apa gyorsított, hajráját Gyurta is elirigyelte volna, de a súlya alatt a deszka áruló módon összeroskadt. Az apa a parkettára zuhant. Néhány bordája, a karja tört, a produkció a kórházban végződött.

De jó, életre szóló lecke volt ez, fia az évek alatt annyi érmet nyert a versenyeken, hogy elférjenek, új vitrineket kellett készíttetni. S ha rádiós, televíziós riporterek kérdezték, kitől tanult legtöbbet, ki volt a nevelő edzője, ő mosolyogva mindig csak annyit mondott, az apám. Nála ki többet áldozott az országban értem, az úszás oktatásáért, olyan nem létezhet, mondta a fiú, s az apa elérzékenyülve hüppögött: nem volt hiábavaló az oktatás, ő anno nem is a parkettára, sokkal inkább termékeny talajra hullott.