Guba Zoltán: Tempó, fiam!

Fia – kinél, minden elfogultság ellenére, kijelenthetjük, tökéletesebbet nem találni a földön – éppen úszni tanult.

Nem haladt rosszul: úgy fél év kellett hozzá, hogy a fejecskéjét a víz alá dugja. De miért dugnám be, kérdezte a kérésre szakadatlan buzgalommal, mint ahogyan azt sem értette, miért is kellene a vízen lebegnie, karjával salapálnia, lábával tempósan rúgkapálnia. Miért, kérdezte kíváncsian mindenre, s az edzőnője, kinek, ha nem lett volna tilos idegeskednie és ha nem lett volna rajta előírásszerűen az úszósapka, a hajába túrt volna és szálanként szabadul meg tőle. De uralkodott magán, s csak annyit szólt, ez kell ahhoz, hogy megtanulj úszni.

De miért, kérdezte erre a fiú, amiből az apja kint az ablaknál kukucskálva csak annyit látott, hogy fia az edzővel jól elbeszélget, de az úszótudásban, legyünk őszinték, semmit nem halad, nem áll jól, na. Míg a többi gyerek tempózott, a fia állt, mint a cövek.

Lépnem kell, határozta el az apa a párás ablak mögött ágaskodva-leskelődve, és elhatározta, a fiú érdekében a kezébe veszi az irányítást, végül is ez az apa dolga. Mikor a napi úszóleckéről hazaértek, határozottan szólt: tudom, fiam, fáradt vagy, de mutatok valamit, amit még lehet, sohasem láttál. Várj kicsit, mondta, s a fiúcska tudta, az apja nem ígérgetős típus. Nyilván most jön a csoda. Leült, talán tíz percet kellett várnia, hogy az apja strandpapucsban, fürdőköpenyben megjelenjen a nappaliban.

El ne feledjük, hozott a hóna alatt egy kinyitható vasalódeszkát is. Most figyelj, mondta a fiának, kinek eddig is olyan tágra nyílt a szeme, mint a biciklikerék. Az úszás, mondta az apa, bemelegítéssel kezdődik, s bár teste-lelke nem kívánta, leguggolt, karjával körzött néhányat, majd ledobta magáról a köntösét. Egy szál úszógatyában állt ott, karjával a csillárt veszélyeztetve még kicsit csapkodott, majd kinyitotta a vasalódeszkát.

Műszaki ember volt, itt-ott meglökögette, eléggé stabil-e. Gyere közelebb, hogy mindent láss, mondta a fiának, ki közelített hozzá, amennyire lehetett. S látta, apja – ki inkább mackóra, mintsem halacskára emlékeztetett – felfeküdt a vasalódeszkára, hogy fiam, ma a mellúszással kezdünk, az a legegyszerűbb.

Előbb lassan, hogy a gyerek mindent lásson, tempózni kezdett. S a fia ámult, még ilyet! Az apa gyorsított, hajráját Gyurta is elirigyelte volna, de a súlya alatt a deszka áruló módon összeroskadt. Az apa a parkettára zuhant. Néhány bordája, a karja tört, a produkció a kórházban végződött.

De jó, életre szóló lecke volt ez, fia az évek alatt annyi érmet nyert a versenyeken, hogy elférjenek, új vitrineket kellett készíttetni. S ha rádiós, televíziós riporterek kérdezték, kitől tanult legtöbbet, ki volt a nevelő edzője, ő mosolyogva mindig csak annyit mondott, az apám. Nála ki többet áldozott az országban értem, az úszás oktatásáért, olyan nem létezhet, mondta a fiú, s az apa elérzékenyülve hüppögött: nem volt hiábavaló az oktatás, ő anno nem is a parkettára, sokkal inkább termékeny talajra hullott.