'Aki gödörbe esik, ne azt űzze, aki kiásta, inkább azt kutassa, hogyan tud kimászni belőle!'

– Mi lett volna belőlem, ha nem vakulok meg? Talán karikaturista. Kaján Tibor „helyettese” – mondja nevetve Dósai Lajos, aki orvosi műhiba miatt nem valósíthatta meg álmát.

Hódmezővásárhelyen született 1941-ben, egy nyolcgyermekes család ötödik gyermekeként. Édesapja a helyi főpostán dolgozott, de a világháború utáni városi nélkülözésből falura menekültek, a Békés megyei Dombiratosra. Hátha megtermelhetik a tíz embernek elegendő betevőt, gondolták a szülők. De nem számoltak az '50-es évek elején dúló padlássöpréssel, hogy még azt a keveset is elveszik majd tőlük, amijük van.

– Nem volt villany és járda a faluban, a gyerekek egy szál klottgatyában és mezítláb rohangáltak a poros utakon. Úgy éreztem, nomád világba csöppentem. Hamarosan bevezették a jegyrendszert, a testvéreimmel felváltva álltunk sorba hajnalonként, hogy jusson élelmiszer nekünk is. Emlékszem, amikor a száraz kenyeret cukros vízbe mártogattuk, nem volt más. Ha tészta került az asztalra, az már ünnep volt – mondja Dósai Lajos mindenféle keserűség nélkül. Ilyen sors jutott akkoriban másoknak is. 1954 után elkezdtek állatokat tartani.

Az igazi dráma akkor következett be a család életében, amikor a szomszédok feljelentették az édesanyját feketézés miatt. Levágott harminc csirkét, hogy eladja Pesten. Hat hónap börtönt kapott érte.

– Akkor már nem láttam valami jól, anyám magához ölelt, nedvességet éreztem az arcomon. Sírt. A legkisebb húgom kétéves volt, amikor elvitték anyánkat éjjel. A nagyobb testvéreim már kirepültek otthonról, nekem kellett megtanulnom tésztát gyúrni, palacsintát sütni, bevetni a kertet, állatokat gondozni – meséli a 75 éves férfi, aki 15 évet simán letagadhatna. Egy ránc nincs az arcán, mintha az élet mindentől megkímélte volna.

Dósai Lajos születésétől kezdve rövidlátó volt, de az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor gyomorfekélyt állapítottak meg nála. Atropinos gyógyszert kapott, holott – mint később kiderült – rövidlátók nem kaphatnak ilyen hatóanyagú orvosságot.

Egyre gyengébben látott, 14 évesen még tudott olvasni, de a csőlátása erősödött. Egyik műtétet követte a másik, pillanatok alatt 70 százalékos látássérült lett belőle.

Tizenöt évesen már a Hermina úti Vakok és Gyengénlátók Intézetében lakott Budapesten, pedig két évvel korábban még azt javasolták a tanárai, hogy képzőművészeti vonalon tanuljon tovább, mert kiválóan rajzol, vagy legyen matematikus. Végül a Kölcsey Gimnáziumba jelentkezett, egy másik vak gyerek végzett ott korábban. Egy nagy bökkenő volt:
Dósai Lajos a falusi iskolában egyáltalán nem tanult oroszt, míg a többiek a pesti általános iskolákban már négy éve gyűrték ezt a nyelvet. Segítséggel, fél év alatt megtanulta a négyévnyi tananyagot, és annyira belejött az oroszba, hogy a végén abból érettségizett.

– A tanulás mellett dolgoztam, mert a szüleimnek a húgom kollégiumi ellátására is kellett a pénz. A finommechanikai műveknél porszívókat gyártottunk. Már a hang alapján megállapítottam, melyiknek van motorikus hibája. Majdnem annyit kerestem, mint egy végzett műszerész. Az érettségi után a jogi pályával kacérkodtam, mígnem ügyvéd ismerősöm elvitt egy bírósági tárgyalásra. Egy galeri tagjait védte, akik törtek-zúztak a városban, nőket molesztáltak. A bíróság felmentette őket, mert befolyásos emberek kölykei voltak. Akkor azt mondtam, köszönöm, ebből nem kérek.

A vakok szövetségében hallott egy orvosról, aki Japánban járt, és arról áradozott, hogy milyen kivételes gyógymasszőrök a vak emberek. Kezdeményezte, hogy Magyarországon is induljon hasonló képzés, erre Dósai Lajos is jelentkezett. Mellette tovább tesztelte a porszívókat, de elkezdett sakkozni, és tagja lett a vakok Homérosz kórusának.

– Egyedül sosem mernék énekelni – mondja némi öniróniával. Egy felejthetetlen élmény is kötődik a kórushoz. Kodály Zoltán 80. születésnapját a Zeneakadémián ünnepelték, ők is felléptek. A koncert után Dósai Lajos kezet foghatott a híres zeneszerzővel.

– A masszőrtanfolyam elvégzése után a parádi gyógyfürdőbe kerültem, egyre több páciensem lett. Mindig többet akartam tudni, mint mások, úgy beleástam magam az anatómiába, mintha orvosnak készültem volna.

Azt vallja, hogy mindenki vegye körül magát legalább öt olyan kiváló tudású emberrel, akik jóval többet tudnak, mint ő, legyen az bognár vagy professzor. Ha az öt ember tudásának az átlagát elsajátítja valaki, akkor nyugodtan hátradőlhet a karosszékében.

Dósai Lajosnál hihetetlen memória párosult a megszállottsággal. Egy véletlennek köszönhetően 1964-ben a fővárosi Nyírő Gyula Kórházba került, ahol évtizedeken át lehúzta a napi nyolc órát, utána pedig ment a magánpácienseihez. A látása mindeközben egyre rosszabb lett, ma már csak a fényt érzékeli.

A szerelem is rátalált, 1967-ben megnősült, felesége gyógypedagógus és egészségügyi szaktanár. Éva hosszasan vívódott, hogy összekösse-e az életét egy vak emberrel, végül az érzelmek győztek; született két gyermekük. Dósai Lajos soha nem sajnáltatta magát, mindig tettre kész volt. A legfinomabb piskótát ő süti a családban, unokája kizárólag az ő paradicsomos káposztáját hajlandó megenni.

Simán kicseréli az autókereket, csillárt szerel, a nyaralójukban felássa a kertet, 37 virágládát készített már, betonból 56 méter hosszú kerítést húzott a telekhatárra, még a cserepet is kicserélte a tetőn.

A felesége azzal segíti, hogy megmondja, milyen színű drótok lógnak ki a lámpából, és melyik irányba araszoljon a tetőn.

– Mindig azt mondtam, vagy úgy élek, mintha látnék, vagy sehogy – mondja határozottan Dósai Lajos, aki a mai napig bejár a Nyírőbe. Miután nyugdíjazták, kiváltotta a magánpraxist, mert a kórház személyzete azt mondta, innen el nem engedik. Agyvérzéses betegeket hoz helyre, és aki addig görnyedve totyogott az utcán, az ő keze alatt lassan kiegyenesedik.

Minden reggel fél ötkor kel, negyed hatkor már a rendelőjében van. Megcsinálja a számlákat: egy általa készített műanyag sablon segíti, hogy a megfelelő rubrikába írja a számokat, betűket. Tapogatva sétál a szekrényhez, fehér botot csak az utcán használ. Hatkor már megérkezik az első páciens, délután négyig egymásnak adják a kilincset a betegek, neves színészek, orvosok, zenészek és politikusok is szép számmal vannak a klientúrájában.

– Az élet nem könnyű, de Popper Péter, aki sokáig járt hozzám, azt mondta, két dolog van a világon: az optimizmus és a pesszimizmus. Az első akarat, a második hangulat kérdése. Ha az ember beleesik egy gödörbe, akkor ne azt nézze, hogy ki ásta azt, és miként tudná megbosszulni. Inkább azt kutassa, hogyan tud kimászni belőle. Megpróbálom ehhez tartani magam.