Éreztem Isten hívását - Zita nővér története

Mélyen vallásos családba születtem, szüleim és nagyszüleim is szenvedtek a hitükért. Példaként állt előttem az ő hűségük, a család keresztény hite. Emlékszem, idegen helyeken járva mindig először a templomot kerestük.

Szerettem „kint” élni. Nézni és hallgatni. Sokat kaptam a zenétől, zongoratanárnak tanultam. Vonzott a szép, a jó. Például imádtam táncolni.

Volt egy komoly kapcsolatom, családot terveztünk. Húszévesen mégis úgy éreztem, mégsem ez az én utam. Szakítottunk. Nem tudtam észérveket sorolni – a döntésem belső meggyőződésből forrásozott. A kérdéseimre sokáig nem találtam a választ.

Huszonnégy évesen egy új hittancsoportba kerültem. A karizmatikus atya istendicsőítő imáin keresztül éreztem meg: nekem az imádság az életem. Éreztem Isten hívását a szívem legmélyén. Elkértem az atyától a zsolozsmás könyvét, kimásoltam az imákat magamnak.

Nagyon vonzott a szerzetesség. Bár tanítottam zenét, sose gondolkodtam tanítórendben. A szüntelen imádságban megélt istenkapcsolat ébresztett bennem vágyat.

Mindeközben annyira szerettem az életet, hogy ez komoly dilemmát okozott. Nagyon szeretem például a csokoládét. Megkérdeztem tehát magamtól, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e én a szerzetesi életre?! Az atya továbbirányított egy szerzetesnővérhez, aki feloldotta a kétségeimet. Soha nem kérdőjeleződött meg bennem, hogy jól döntöttem-e.

Hiába mélyen hívők a szüleim, nehezen fogadták el a döntésem. Úgy gondolták, a szerzetesség nem nekem való, de hagytak szabadon dönteni. Azért nehéz elfogadni ezt a vallásos embereknek is, mert ennek a mélyén van egyfajta titok, amit nem lehet megmagyarázni. Talán az segít a leginkább, ha látják: gyermekük a monostorban nem savanyú és bezárkózott, hanem nyitott és vidám. Boldog itt, ebben a bensőséges istenkapcsolatban.