F. Tóth Benedek: Fényre állók

Ennél jobban csak annak örült volna, ha névkártyájára azt írják, könyvelőművész, esetleg a könyvelés művésze, netán mestere, de egy olyan hatalmas irodában, mint amilyenben ő is dolgozott, az ember, főleg, ha kezdő, elégedjen meg azzal is, hogy asztalt kap. Ráadásul az ablaknál.

Mert tehették volna a terem másik végébe is, oda, ahol percenként legalább négyszer rányitják az ajtót, igaz, azon a helyen már Igari-Vágó Magdolna ült, a cég legcsendesebb munkatársa, aki a dossziékat rendre méternyi magasra tornyozta maga elé. Ettől aztán az íróasztala úgy nézett ki, mintha falakat húzna maga köré, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a törékeny szőke lány nem is nagyon érintkezett senkivel. Az ajtó és dossziék fala mögött élte életét. Még az ebédre csomagolt szendvicsét is egyedül majszolta el, mindig pontban 12.30 és 12.35 között. Hozzá szénsavas vizet ivott.

Mándoki Aba Ernő persze mindezt csak elképzelte, de a dossziék közti résen olykor mintha tényleg kávé illata kúszott volna elő. Igari-Vágó Magdolna néha azért előmerészkedett, de ha kiment is a mosdóba, olyan könnyen lépdelt, mintha cipőjének talpai nem is érintenék a parkettát.

Mándoki Aba Ernő elméjébe éppen a puhán lépdelő lány emlékképe úszott be, könnyedén arrébb tolva négyszáz köbméternyi tűzifát, amikor furcsa, soha nem hallott éles hang törte meg az iroda csendjét.

A semmi töredékideje alatt vált emlékfoszlánnyá Igari-Vágó Magdolna légies látványa. Mándoki Aba Ernő előbb az utcán suhanó autókat érzékelte, a járdán talpaló gyalogosokat. A szemközti oldalon lévő üzlet emeletén két eladólány kirakatbábukat öltöztetett virágmintás ruhába. Az úttest felett galamb egyensúlyozott a tavaszi szélben, siklórepülésben húzott el, pár centire egy busz teteje fölött.

Mándoki Aba Ernő egyre közelebbről hallotta a fülsiketítő vijjogást. Elfordult az ablaktól, és látta, hogy a hang szinte mindenkit kizavart már az irodából. „Tűzriadó” – ezt a szót olvasta le Ámbok Zsombor vezető könyvelő szájáról. Elsőre nem értette, hogy ez a szó mit keres a tűzifák áfájának, valamint Igari-Vágó Magdolna lényének ábrándja között, de a lába ösztönösen mozdult. Feje csak az utcán állva tisztult ki. Arra sem emlékezett, hogyan jött le a lépcsőn, s hogy miért jött át az utca túlsó oldalára.

Megint csak hangot hallott, ráadásul megint olyat, amilyet még soha: „Szeretem a napsütést.” Mándoki Aba Ernő a hang irányába fordult. Igari-Vágó Magdolna állt mellette. Mándoki Aba Ernő nem emlékezett arra, hogy a lány szemüveget hord, bár be kellett látnia, hogy nem ez az egyetlen olyan dolog, amit nem tud Igari-Vágó Magdolnáról.

„Napsütés”, ismételte bátortalanul, és már meg is bánta abban a pillanatban, hogy kimondta. Elvörösödött. A lány viszont elmosolyodott.

Puhán, megértően nézett a szemüvege mögül, és Mándoki Aba Ernő testében szétáradt a nyugalom. Tökéletesnek érezte a világot maga körül. Olyannak, ahol mindennek pontosan megvan a helye.

A házaknak, az utcáknak, autóknak és gyalogosoknak, magasban vitorlázó galamboknak; a feltámadó szélnek, a bőrét érintő napsütésnek. Igari-Vágó Magdolna mosolyát nézte, és azt kívánta, hogy ez a perc bárcsak örökké tartana.

Igari-Vágó Magdolna mondott valamit, de Mándoki Aba Ernő mintha már egy másik világba zuhant volna. A lány előtt állt, de lénye máshol járt. Érezte, hogy testének sejtjei soha nem tapasztalt életerővel telnek meg.

Aztán megjelent Ámbok Zsombor rezignált tekintetű ábrázata, és szertefoszlott a mindent körbeölelő harmónia. A könyvelők visszatértek helyükre. Mándoki Aba Ernő beült az ablak mellé. Igari-Vágó Magdolna a folyton nyíló ajtó mögé. Mándoki Aba Ernő hamarosan négyszáz köbméternyi tűzifa áfájának árnyékában találta magát, és rövid osztást-szorzást követően meg is lelte helyét az adótételek között.

Amikor végzett a feladattal, jólesően hátradőlt, és elnézett az ajtó irányába. Csak percek múlva vette észre, hogy az addig falként emelkedő dossziékat széthúzták. Csak annyira, hogy belátást engedjen a papíroszlopokon túli világba. A résen át Igari- Vágó Magdolnát látta, aki csendben, fejét kissé félrebillentve dolgozott. Mándoki Aba Ernő ekkor elmosolykodott.