Válaszok a 'földalatti' szerzetesnőtől - A ciszterci apátnő, Olgi nővér története

Elkötelezett keresztény nagycsaládban növekedtem Nagymaroson. Az üldöztetés a családunkat is sújtotta. Édesapám egyik testvére pap volt, nagyon gerinces ember – ezért meghurcolták. Ami tiltott lelki irodalommal bírt, azt nálunk rejtegette. Édesapám másik testvére is papként szolgált, ő is egyenes ember – ezért sok verést kapott az államhatalom felbérelt embereitől. Belehalt, veserák vitte el 46 évesen.

Öten vagyunk testvérek, én érkeztem utolsóként. Kisgyerekként egyszer azt mondtam: ha felnövök, sok gyerekem lesz majd, de férjem nem. Édesanyám épp ebédet főzött; ezt hallva kivette a fakanalat a fazékból és elvert vele, mondván: te lány, nem tudod, mit beszélsz! Sosem tett ilyet, nem értettem az egészet. Sokáig…

Fiatalon megismertem a szerelmet. Három és fél évig jártam egy fiúval, már a jövőnket tervezgettük, amikor váratlanul szakított velem. Megint nem értettem semmit.

Egy egzisztenciális útkeresés kezdődött az életemben. Megkérdőjeleztem az örök szeretetet, egyúttal Isten létét is. De ha nem hiszek a szeretetben, nincs értelme az életnek se… A szeretet Istenétől vártam a választ, miközben kétkedtem.

Aztán egy lelkigyakorlaton, ahová gitározni hívtak, a harmadik napon megérintett egy szerzetesnő előadása. Szerettem volna többet beszélgetni vele, de az atya nem tanácsolta, megsúgta, már kétszer ült börtönben. Két hét múlva egy csomagot kaptam, benne egy könyvet. A szerzetesnő küldte, ennek a közösségnek az előző elöljárója. A feladó címe alapján megkerestem a „földalatti” szerzetest: a legendás Ágnes nővért. Ez a találkozás és a későbbi beszélgetések megpecsételték az életemet, megtaláltam a válaszokat, egyszersmind a helyemet. Ez 1976-ban történt, azóta itt élek.

A szüleim négy évig nem tudták, valójában hol vagyok. De havonta hazajártam, és azt látták, minden rendben, jól érzem magam a bőrömben.

Az én örökfogadalmam különleges a közösség történetében: ezen vehettek részt először a szülők. Tudtam, hogy az én szüleim a hitükért élnek, akár meg is halnának érte – azt azonban nem értettem, hogy akkor miért sír az édesanyám?! Csak ekkor mesélte el, hogy három hónapos koromban nagyon megbetegedtem, a doktor már lemondott rólam. Mentővel Pestre hoztak, tüdőműtétet végeztek rajtam. A műtőorvos őszintén megmondta az édesanyámnak, nem sok esélyt lát, hogy túlélem. Míg operáltak, édesanyám a Rókus kórház melletti kápolnában imádkozott értem az Istenhez: legyek az Istené, vigyen el, de még ne most! Kikönyörögte az életemet. Ezt soha nem mondta el nekem. Az örökfogadalmamon az örömtől sírt, hogy magamtól rátaláltam az Istenhez vezető utamra.

2003 óta a monostor apátjaként szolgálok. Boldoggá tesz, mert a testvérek bizalma választja az apátot.