F. Tóth Benedek: Mennyország a sarokban

Mert a minyon már csak olyan sütemény, aminek örülni lehet. Akkor is, ha kicsit már szikkadt; akkor is, ha kicsit már önmagába zuhant. Általában a sarkánál harapott bele. Sokáig nem tudta megmondani, hogyan alakult ki nála ez a szokás. Idővel azonban rájött, talán azért, mert a sarok az a rész, ahol egyetlen pontba sűrűsödik a sütemény íze. Ha a cukrászok tudnák, micsoda mennyországot teremtenek egy kis vajból, cukorból meg piskótából, talán nem is készítenének mást, csakis süteménysarkokat.

Szépen mutatna a vitrinben a sok sarok, lúdláb, krémes, Dobos vagy Eszterházy. Még akkor is megérné, ha csupán egyetlen falat lenne minden alkotás. Mennyi, de mennyi boldogság elférne egyetlen vitrinben!

Csak aztán győzzön válogatni köztük az ember. A minyon azonban önmagában is olyan kicsinyke, hogy az egész nem több négy saroknál. Vidámabb napokon négy apró harapás, a szomorúbbakon meg egyetlen hatalmas. Ennek a vaníliásnak, amelyik most a tányéron mosolygott, az utóbbi jutott.

De erről aligha a minyon, s legkevésbé a cukrász tehetett. A szomorú napoknak ugyanis megvan az a tulajdonságuk, hogy képesek váratlanul rátelepedni az emberre. Érkeznek a reggeli széllel, a déli ebéddel, az esti hírekkel. Beszivárognak a percek közé, belakják az órákat, és akkor is úgy tesznek, mintha csak vendégek volnának, akikkel illik jól bánni, amikor a legszívesebben már ajtót mutatnánk nekik.

A süteményesvitrin mögött álló pincérlány poharat törölgetett. Olyan sokáig végezte ezt a műveletet, mintha csak azt akarta volna, hogy vagy a jobb kezében lévő rongy váljon eggyé a pohárral, vagy a balban lévő pohár a ronggyal. Üres tekintettel nézett át a kávézón, a kirakaton túli világra. Odakint hűvös szél fújt. A járókelők begombolták kabátjukat, nyakukba sálat tekerítettek. Csak kevesen tértek be a kávézóba, s ha lenyomták is a kilincset, mintha csakis azért tették volna, hogy behúzódjanak az eső elől. Az ablak mellett ülő vendég azonban nem sietett.

Sokáig szemezett az előtte lévő vaníliás minyonnal. Nézegette, méregette, mintha csak hibát keresne a külsejét borító elefántcsontszínű cukormázon.

Megkavarta kávéját, pedig tejet, tejszínt sem öntött bele. Belekortyolt.

Hagyta, hogy szájában szétáradjon a kávé kesernyés íze, majd vizet ivott rá. Aztán jobb kézzel, három ujjal összecsippentve megfogta a minyont, és megfontolt, komótos mozdulattal az egészet betömte a szájába. Lassan rágta. Szemét, amikor nyelt, egy pillanatra becsukta. Mintha ettől tovább tartana az élvezet, amelyet egyetlen apró minyon nyújtani képes. Miután végzett a süteménnyel, az odakészített szalvétába törölte az ujjaira ragadt cukormáz- és piskótadarabokat. Megint vizet ivott, kispohárból, majd intett a pincérlánynak, és fizetett.

Amikor a kávézó ajtaján kilépett a tavaszi télbe, maga elé fogta kabátjának szétlebbenő szárnyait. Szemöldökét összébb húzta az arcába verődő apró szemű eső miatt, de nem bánta, hogy a haja alighanem elázik, mire hazaér.

Ment az utcán, haladt a széllel, és nem emlékezett arra, de nem is érdekelte már, hogy pár órával ezelőtt miért és honnan támadt benne szomorúság.

Csak egy régi felismerés vált benne még erősebbé: a minyonban benne lakik a boldogság.