Hülyének tetszik lenni?

– A nagyanyámnak kezet kellett csókolnunk, az apámnak pedig csókolommal  köszöntünk. Majdnem 50 éves voltam, amikor meghalt, de soha nem merült föl, hogy tegezzem – mondja a 88 éves János, aki haladt a korral, és egyáltalán nem bánja, hogy a hozzá közel álló harmincasok tegezik. Azt mondja, így oldottabbak a beszélgetések, a tisztelet pedig nem ezen múlik.

– A társadalmi szokások változnak, az életformáink összemosódtak, nincs akkora különbség az általunk használt társas terek, csatornák és – ezért – a stílusok között sem. A gyorsaság igényét mindannyian érezzük: egy szia sokkal „gazdaságosabbnak”  tűnik, mint a „jó napot kívánok” – állítja Aczél Petra kommunikációkutató, a Corvinus Egyetem professzora, és hangsúlyozza, hogy a fiatalság kultusza is szerepet játszik a tegeződés elterjedésében. Napjainkban a fiatalság a legfőbb érték, ehhez olyan pozitív tulajdonságokat kötünk, mint dinamizmus, lendület és frissesség.

A kérdés az, hogy a tegeződéssel valóban közvetlenebb kapcsolat alakul-e ki a beszélők között, és megmaradhat-e a tisztelet, ha nem az elvárható köszönési formát választja valaki.

– A magyar nyelv csodálatosan gazdag megszólító formákban, érdemes élni ezzel az illő, mindkét fél számára „ajándékozó” köszönési mód megválasztásakor is. Elméletben még jól ismerjük – bár egyre kevésbé gyakoroljuk – a mit illik és mit nem szabályát. Például még ma is a nő ajánlhatja föl a tegeződést egy férfinak, ha az nem sokkal idősebb, és nem a főnöke. A tegeződés ugyanis eredetileg a közeli, egyenrangú kapcsolatokra volt jellemző. Jelentheti tehát a bizalmasság felajánlását is. Viszont, ha azonnal tegeződni kezdünk valakivel, elveszik a fokozatos közeledés lehetősége. Ez olyan, mintha egy romantikus kapcsolatban a férfi és nő között kimaradna a kapcsolatot árnyaló, a közel kerülés érzelmi világát gazdagító udvarlás fázisa – mondja Aczél Petra.

A kutató szerint a reformkorban kialakult „ön” számít ma a legformálisabb udvarias megszólításnak. A „maga” az  alapvető udvariasságot kifejező köznapi  formula, ezt mégis, szövegkörnyezettől, kapcsolattól függően, akár lekezelőnek is érezhetjük, mint például a kérdésben: „Maga mit keres itt?” Általában azonban a „maga" lehet az „ön" barátságosabb, közvetlenebb formája is, különösen, ha a megszólított nevét is mellé illesztjük, például így: „Béla, maga…”.

Aczél Petra szerint rosszul is elsülhet, ha valaki nem a megfelelő köszönési formát választja. Hiszen ez egyfajta „belépő”, amellyel egyfajta bizonyítványt állítunk ki magunkról.

– A tegeződés és a magázódás közti választás magában hordozza a másik iránti figyelmet, egyfajta „társas”  munkát. Édesanyám mesélte, hogy lázadó kamaszkorában egy heves vitában így fakadt ki édesapjára: „Hülyének tetszik lenni!” Nagyapám erre mosolyogva azt válaszolta: látod, ha tegeztél volna, az igazi szemtelenség lett volna. Így pedig csak nevettek rajta – meséli a kutató, és hozzáteszi, nehéz lenne megjósolni, hogy hová vezet az általánossá vált tegeződés.

Az sem kizárható, hogy ezen a területen is divatba jön a „retró", és újra sokszínűbb  lesz a köszönési formák palettája a hétköznapi kommunikációban.