Mit mondanak a világhírű magyar kutyológusok a kutyák látásáról?

Folytassuk a sort ismét velük: ezúttal a kutyák látását tanulmányozták. Régóta ismert – és némelyest igaz – mondás, hogy a kutya leginkább az orrával lát, hiszen a szaglóérzéke jóval értékesebb, és jobban értékelhető jeleket küld számára, mint a szeme. Ezért van az, hogy ha valami nem mozog, azt képes nem észrevenni. Különösen szürkületben, az esti sötétben hagyatkozik az orrára, mert egyébként a homályban végkép bizonytalanná válhat. Kivétel az agár, akit épp ezért látó kutyának is neveznek: ő valóban a szemével, és nem az orrával lát. Az is ismert, hogy a kutyák az emberhez képest kevesebb színt tudnak megkülönböztetni, homályosabban, kevésbé kontrasztosabban látnak.

Ezzel együtt a kutyák látása, számukra tökéletesnek mondható, de más, mint az emberé. A probléma az, hogy az etológiai kísérletek túlnyomó többségét az emberi látásra alapozva tervezték, ebből pedig téves megállapítások születhettek. A tanszéken most egy olyan számítógépes programot készítettek, amelynek segítségével modellezhetővé vált a kutyák által látott kép. Nézzük a gazdiknak szóló érdekességeket, amelyek a mindennapokban, egy átlagos kutyagazda kapcsolatban is tetten érhetők.

Sokan még ma is abban a hitben vannak, hogy a kutyus nem érzékeli a kétdimenziós képet, vagyis nem látja a fotókat, a tévét. Ezzel szemben kiderült: nagyon is jól látják, sőt, némelyik élvezi is a tévé adását. (Naná, hogy Amerikában már külön kutyacsatorna is létezik, állítólag a napközben egyedül lévő kutyák sok időt töltenek a nekik szóló filmeket bámulva…) Színérzékelésben viszont ne számítsunk rájuk: négylábú barátunk simán elmegy a zöld fűben virító piros vagy narancssárga labda mellett. Nem az ő hibája. Nekünk nagy távolságról is „kiszúrja a szemünket”, ám ő mindkét színt sárgászöldnek látja, épp olyannak, mint a füvet.

Minden kutyatartó előtt ismert jelenet, amikor az esti sétán a kutyánk megugat egy sötétben álló embert, kapu elé húzott kukát, kidobott autógumit, vagy egy teli szemeteszsákot.

Óvatosan, ugrásra készen megy egyre közelebb, megszagolja, esetleg meg is jelöli, majd mintha mi sem történt volna, sétál tovább. A gazdi ilyenkor általában kineveti a „gyagyást”, és nem érti, miért ijedt meg egy kukától. Azért, mert nálunk homályosabban és gyengébb felbontásban lát; amíg nem megy közelebb, amíg szagok, hangok nem sietnek a segítségére, a szokatlan helyen fekvő tárgyat nem tudja azonosítani. Négylábú barátunk látásával a jövő héten is foglalkozunk.