Mit üzennek a régiek? Hogyan birkóztak meg a családok a járványokkal, éhínségekkel, szeretteik elvesztésével?

A régi családok életének megismerése a társadalom- és kultúra-történetírás feladata – ehhez kapott most támogatást a történészek mellett demográfusokat, művészettörténészeket, néprajzosokat és irodalomtörténészeket összefogó kutatócsoport.

Mit üzen nekünk a kora újkori és az újkori arisztokrata, nemes, polgár- és jobbágycsaládok históriája? A témával foglalkozó csoport vezetőjét, Erdélyi Gabriella történészt kérdeztük.

– A család intézménye állandó változásban van, és e folyamatot a legjobb generációk egymásutánjában vizsgálni. Egyik vállalásunk, hogy a család tagjainak életére és kapcsolataikra kinyerhető adatokat – születés, házasság, halál, szülők, gyermekek, házastársak – online adatbázisokban rögzítjük. Izgalmas lehet az is, milyen párhuzamokat lelünk a mai életünkkel. Napjainkban a válások gyakorisága miatt sokan élnek mozaikcsaládban, de régen sem volt ez másképp, csakhogy akkor megözvegyülés és újraházasodás révén jöttek létre a „mostohacsaládok” – magyarázza a történész.

Sok asszony meghalt a szülőágyban, és amikor az apa magára maradt gyermekeivel, gyakran a gyászévet sem töltötte le, máris új feleség után nézett. Noha a fiatalok házastársválasztását inkább családi és gazdasági szempontok, semmint a személyes érzelmek befolyásolták, mégis tartósabbnak és stabilabbnak bizonyultak, mint a romantikus szerelemre alapozott kapcsolatok. Az érdekek és az érzelmek szoros és szerencsés összekapcsolódásáról tanúskodnak a fennmaradt házastársi levelezések.

A háztartások a kisebb – nukleáris – család tagjain kívül távolabbi rokonokat, cselédeket, nevelőket, nevelt gyermekeket is magukban foglaltak.

Jellemző volt, hogy a gyerekeket már igen korán elküldték a háztól, a rokonoknál nevelkedtek, inasnak álltak vagy egy távolabbi iskolába jártak. Esterházy Miklóst, a későbbi nádort például már hétéves korától a nagynénje nevelte. Gyakorinak számított, hogy a szülő korai halála után az idősebb testvér vette magához az öccsét vagy húgát.

A „gonosz mostohák” hús-vér formát is ölthettek, a legtöbb új házastárs azonban igyekezett gondoskodni a mostohagyermekeiről is. A múltbéli házasságok stabilitása az anyagi érdekek, a gyakorlatias szempontok és a személyes érzelmi kötődések összefonódásán nyugodott. A családi tragédiák – gyermekek, házastársak elvesztése – feldolgozásához nagyobb támogatást nyújtott a közösség, ami a gyász és a temetés szokásaiban is kifejeződött. A kutató megjegyzi:

– Tanulhatnánk a régiektől, hiszen ma már azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki a részvétünket, együttérzésünket. A nehézségek átvészelésének és a problémák megoldásának fontos forrása volt a közösség részvétele és támogatása.