Salánki Anikó: Várakozás

Azért túlzásba nem kell esni – dün?- nyögte, és bekapcsolta a rádiót. Esős nap lesz szélviharral. Annyi baj legyen, úgyse megy sehova, várja a postást. Mennyit nevetett a szomszéd nénin, aki már kora reggel kis sámlin kucorogva ült kint az utcán eme szent napon, tekintetét a sarokra függesztve, hogy ő lássa meg először a nagy bőrtáskát, benne a hőn áhított bankókkal. Neki sietni kellett a hivatalba, csak futólag köszönt, amit Micike néni királynői fejbólintással viszonzott. Egyszer jött csak át hozzá pulykavörösen, hogy nem jött meg a pénz, intézkedjen. Mit tudott volna ő tenni? Micike néni csak legyintett a zavart hápogásra, és attól kezdve nem is biccentett. Egy pár hónapnyi felesleges köszöngetés után nem törődött vele többet. Pukkadj meg, vén béka – ezt mondogatta, amíg divatos tűsarkújában ellépdelt a háza előtt.

Hogy elrohant az idő! Most meg ő várja az állami apanázst. A hivatalban szépen elbúcsúztatták, kapott virágcsokrot meg szép díszdobozban herendi kávéskészletet.

Utálja a gerberát és nem kávézik, na, erről ennyit. Bevitt két üveg likőrt meg két tálca pogácsát. A süteményt dicsérték, hogy mennyire finom, hát bizony az otthoni ízek utolérhetetlenek. Ő meg csak bólogatott, és óvatosan próbálta lekaparni az egyik tésztadarabkáról a véletlenül ráragadt árcédulát. Sose sütött semmit. A csengetésre kapta fel a fejét. A postás jött. Fiatal gyerek volt, sose látta. Behívta a konyhába, megkínálta teával, nem fogadta el. Amikor leszámolta a pénzt, megjegyezte, hogy szép összeg.

Ő meg csak nézte a kis kupacot, ami olyan messze állt a nagy pénztől, mint ő a hamvas menyasszonyságtól.

Két darab kétszázast odatolt borravaló gyanánt, de a fintorból látta, hogy kevesli. Annyi baj legyen, ha csak minden öregtől ennyit kap, már ihaj, dombon a ház! Ezt mondogatta az apja mindig, ha valami kis pluszpénzhez jutott.

Bezárta a durcás postás után a kaput, egy pillanatra mintha Mici nénit látta volna a kerítésnél üldögélni, de persze ez képtelenség, évtizedek óta nem is hallott felőle. Veszek egy sámlit, és kiülök legközelebb a kapu elé – nevette el magát, és letörte az első bimbózó rózsát. Vázába teszi, legyen valami ünnepi is ebben a napban. Az első nyugdíj napjában.


Salánki Anikó