Sírtak már eleget - Rucz Éva betegen sem akar 'ingyenélő' lenni, otthon végezhető munkát keres

Pár évvel ezelőtt még nem sejtette, milyen jövőt írt meg neki a sors. Rucz Éva élte szokványos életét: gyerekeit egyedül nevelte, olcsó albérletet tartott fenn, betanított munkásként ipari kerámiát gyártott egy orosházi cégnél. Nagylánya, a 22 esztendős Éva ma már bankban dolgozik, Károly fia most érettségizett a mezőberényi gimnáziumban, az egri tanárképzőre jelentkezett.

Jázmin jövőre lesz nyolcadikos, tanul gitározni, és a kézügyessége is átlagon felüli, animációkészítő szeretne lenni. Az idill akkor borult fel, amikor az asszony 2013-ban két szívinfarktust kapott, amit két agyi infarktus követett.

– A bajok hátterében véralvadási gondok húzódnak, amelyek genetikai eredetűek – meséli Rucz Éva. – Szedtem a gyógyszert, de egyre csak romlott az állapotom. Éjjelente üvöltöttem a fájdalomtól. Amputálni kellett a jobb lábamat. Megváltás volt számomra, megszűnt a fájdalom.
Köszönöm, hogy életben maradtam!
Tudja, nem a végtaghiány bánt, hanem az emberek reakciói. Akik előtte közel álltak hozzám, mind eltűntek mellőlem. Az utcán elfelejtenek köszönni, de az is előfordul, hogy átmennek a túloldalra. Én semmit nem változtam, talán csak a humorom lett fanyarabb. Ilyeneket szoktam mondani: az egyik lábam itt, a másik ott.

A fiatalasszony valójában csupán a gyerekeire számíthat, de mivel hármójuk közül csak a legkisebb lakik vele, igazából ő a legfőbb támasza. Jázmin most is hallgatja a beszélgetésünket, időnként bólogat.

Nem titkolja el azt sem, hogy nemegyszer kellett édesanyjába lelket öntenie.

 Egy idő után már mindenen csak nevettek, úgy voltak vele: sírtak előtte eleget. Erős lélek kell ahhoz, hogy valaki kerekes székbe kényszerítve mosolyogjon, vagy a lábprotézis próbálásakor viccelődjön.

Rucz Éva Orosházán tavaly ősszel – a művelődési központ közreműködésével – megszervezte a Fogadj el! „összfogyatékos” napot.

Tabudöntögetésre hívta a siketeket, vakokat, mozgássérülteket, Downkórosokat.

Ráhangolódásként a százfőnyi érdeklődő közönséggel megnézték az Életrevalók című filmet, s az orosházi születésű Hatvany Viktória festőművész is bemutatta alkotásait. Annyira jól sikerült a „sírós-nevetős” program, hogy novemberben ismét megrendezik.

– Az év elején elkezdett fájni a hasam – folytatja életmeséjét Éva. – Két nap szenvedés után mentő vitt kórházba. Vizsgálgattak, röntgeneztek, de igazából csak a műtőasztalon derült ki, hogy béltrombózisom van.

Eltávolítottak egy részt a vékonybelemből, azóta két sztómazsákkal élek. De élek! Visszakerültem a kerekes székbe. Most nem tudom használni a protézist, a hasi műtét miatt másként kell rögzíteni, keressük rá a megoldást. Sajnos a másik lábamnál is jelentkezett a probléma, egyelőre bízunk a gyógyszerben, viszont a legrosszabb esetben nem kerülhetem el az amputációt.

A baj nem jár egyedül: Évának felmondták az albérletét. Március végéig el kellett onnan költöznie.

Segítséget kért a helyi családsegítő szolgálattól, de azt mondták neki, nincs üres krízislakás. Végül hosszas keresgélés után rátalált arra a szobakonyhás házra, ahol most meghúzódhat.

Egy vállalkozó megszervezte a költöztetést és rámpákat alakított ki. Mivel a közösségi oldalon is terjedt a hír, hogy jó lenne nem magára hagyni a családot, néhányan melléjük álltak. Évának az is sokat jelent, ha autóval kiviszik a szupermarketbe bevásárolni vagy megjavítják a kerékpárjaikat.

Elfogadna bútorokat, fiókos komódot, szőnyeget, de örülne a tartós élelmiszernek is.

Akadnak azonban, akik folyamatosan áskálódnak ellenük. Amikor kedvenc rádiójuk jó tündére ajándékokat vitt nekik, illetve bekerültek a kereskedelmi tévé híradójába, hetekig szórták rájuk a mocskolódó megjegyzéseket.

Pedig Éva nem akar „ingyenélő” lenni, szívesen dolgozna, de csak otthon végezhető munkát tudna vállalni. Most havi nyolcvanezer forint pótlékot és segélyt kell beosztania. Vezeti a háztartást, a takarítástól a mosáson át a főzésig mindent megcsinál. Ha újra tudja használni a „robotlábát”, harmadjára tanul meg járni. Nem vesztette el a hitét, soha nem adja fel. Végül nevetve mondja: „Ezt dobta a sors, rajtam áll, mit tudok kihozni belőle.”