Üt vagy fut?

Folyamatosan nő a hangulatzavaros betegségben szenvedők száma. A stresszhatás már az ősember és a kardfogú tigris találkozásakor mozgásterápiával kezelődött.

Üss vagy fuss! – eleink támadás esetén e két megoldás között választhattak. Mindkettő intenzív mozgással járt, ami természetes módon csökkentette a veszély hatására felgyülemlett stresszhormonokat – a kortizolt és az adrenalint – a normális szintre. A stresszhormonok éles helyzetben növelik a reagáló készséget és a teljesítményt, de nem jó, ha a stressz múltával is bennünk maradnak és felgyülemlenek – magyarázza Pollák Antal gyógytornász, a Szegedi Tudományegyetem pszichiátriai klinikájának mozgásterapeutája.

A legtöbben városban élünk, munkánk helyhez kötött, életünket szabályok közé szorították.

Ám az evolúció nem tudta követni a társadalom változását. Ha vegzál a főnök, nem áll módunkban sem ütni, sem futni, csak „nyeljük az ideget”, míg meg nem betegszünk. Tudjuk, hogy kerülni kellene a stresszt – de szinte lehetetlen. Azt is tudjuk, hogy többet kéne mozogni. Veszünk szobabiciklit, pár hétig lelkesen tekerünk, majd egyszer úgy érezzük, hogy éppen most nincs időnk ráülni, inkább ráteregetjük a száradó ruhát.

A stressz gyűlik, lassan kórkép lesz belőle, súlyosabb esetben kórházba kerülünk.

Mind több pszichiátrián egészítik ki a gyógyszeres kezelést mozgásterápiával. Hivatalosan nem létezik olyan, hogy pszichiátriai fizikoterápia, nincs protokollja, mint a traumatológiai vagy a reumatológiai gyógytornának.

Minden orvoslás egyik legfontosabb alapelvét – nil nocere, azaz ne árts! – itt is betartják, és vannak a kikristályosodó jó gyakorlatok. Fontos szempont a fokozatosság.

A hangulatbetegeknél gyakori az önértékelési zavar: úgysem tudom megcsinálni, inkább meg sem próbálom. Előbb kisebb célt kell kitűzni, felépíteni az élményt, hogy „megy ez nekem is!”.

Nagyon fontos, hogy csoportban végezzék a gyakorlatokat. A csoporttagok egymást motiválják. Elmondják érzéseiket, tanácsokat adnak a másiknak. Igaz, hogy – különösen kezdetben – a gyógyszer az első számú gyógyító.

De a medicina passzivitásra ítéli a beteget. Beveszi a tablettát, és lezajlik a szervezetében a kémiai folyamat. A mozgásterápia viszont a gyógyulás részesévé, aktív alakítójává teszi. Önértékelése javul – de csak akkor, ha a terápiás mozgásból hiányzik a verseny, a másokkal való összehasonlítás motívuma. Sokkal jobb eredményt érnek el a betegek, ha nem a másikat, hanem önmagukat akarják legyőzni. A csoportban ezt visszaigazolva látják: a csoporttagok azzal a teljesítménnyel fogadják el őket, amire képesek.

A terhelhetőbbekben pedig a szolidaritás és az empátia érzése erősödik.

A tréner mindig együtt végzi a gyakorlatokat a betegekkel – körcsoportban, ami a partnerség szimbóluma. Nem az orvos-beteg aláfölérendeltség érvényesül. A terapeuta nemcsak diktál, hanem viselkedésmintát is szolgáltat.

Egyenként ügyel, ki mennyire terhelhető – mint a karmester, int, hogy Józsi bácsinak ezt nem kell, de onnantól lépjen be újra.

Ha a kórházban bizonyítottan gyógyítanak a fenti elvek szerint végzett gyakorlatok, akkor gyógyítanak kívül is, megelőzésképpen is. Végezzünk legalább heti három alkalommal minimum 30 perces, középintenzitású mozgást, mindenki a neki legalkalmasabb gyakorlatokkal. Pollák Antal egyvalamit hangsúlyoz: kicsit szakadjunk ki az otthonunkból, ahol számtalan dolog elterelheti a figyelmünket. Legalább a szabadba menjünk ki, s közben csak a mozgásra koncentráljunk.