F. Tóth Benedek: Háromszor is igen

– Kijelenti-e ön, Cserép Margit, hogy az itt jelen lévő Bogácsi Mátéval házasságot köt?

A menyasszony egyetlen, hatalmas könnycsepp mögül néz leendő urára, és kis hatásszünet után elcsukló hangon felel: igen. Aztán lehunyja a szemét, és némán folytatja, belül, hogy igen, igen, igen, mintha testének minden porcikáját meg akarná tölteni bizonyossággal. Érzi, hogy a könnycsepp végiggördül az orcáján, megáll állának peremén, aztán a mélybe hull.

Csak ekkor hallja meg az anyakönyvvezető hangját. Távolról érkezik, messziről, mintha örök idők óta úton volna. Ráadásul mindjárt kétszer hallja ugyanazt a mondatot. „Bocsánat, kedves Margit, megismételné, mert nem hallottuk jól. Kérem, beszéljen hangosan, hogy a hátsó sorokban is hallani lehessen!”

Margit értetlenül pillant a mosolygó anyakönyvvezetőre. Hiszen ő mondta. Kimondta, hogy igen. Határozottan. Szívének, lelkének minden erejével. Erre készült évek óta, erre vágyott, amióta megismerte Mátét. Az nem lehet, hogy senki nem hallotta, csakis ő. Máté tekintete azonban sok mindent elárul, és Margit enyhe szorítást érez a gyomrában. Mintha búra ereszkedne rá, mintha akvárium mélyéről hallaná a külvilág zajait. Ez csakis a boldogság illúziója miatt lehet. A pillanat varázsa űzhet vele olyan tréfát, hogy senki nem hallja életének legfontosabb szavát. Tompán, elnyújtva érkezik feléje az anyakönyvvezető hangja. Tisztán ért minden szót, a kijelenti-e önt, a Cserép Margitot, és azt is, házasságot kötne-e az itt jelen lévő Bogácsi Mátéval. Margit minden erejét összeszedve válaszol.

Ügyel arra, hogy kellő erővel kipréselt légoszloppal támassza meg a lelke mélyéről előtörő igent. A hatás mégis elmarad. Senki nem mosolyog. Az anyakönyvvezető arcán sötét felhő fut át. Máté tekintete a távolba réved, és az ő tanúja, a drága nagyi is aggodalmasan tördeli az ujjait.

Margit ekkor hallja meg először a zajt. Az éktelen óbégatást. A hangok az erdőt átszelő országútról jönnek. Kis idő múlva előbukkan egy gumikerékre rakott szafaribusz, keskeny platóján enyhén ittas társaság kuporog. Férfiak és nők, meglett ötvenesek, néhány pincét megjárt, boldog bortúra nyertesei. Teli torokból ordítanak.

Azt hiszik, énekelnek. Szépen. Ritmusra és dallamosan.

De az alkoholnak megvan az a hatása, hogy szépnek mutatja a rondát, és erősnek a gyengét. Gurul a kocsi, egyre közelebb ér az étteremteraszán álló ifjú párhoz, a két tanúhoz, az anyakönyvvezetőhöz, az örömanyához és örömapához, valamint a mögöttük félkörben ülő és álló násznéphez. Az anyakönyvvezető sietős léptekkel tipeg a szafaribusz népéhez, és könyörögve kéri őket, vigadnának csendesebben, mert tőlük még egy rendes igent sem lehet hallani. A busz népe ekkor zengzetes rigmus kántálásába kezd, és Margit megkönnyebbülve nyugtázza, hogy vele eddig sem volt baj. Igenjeit csupán egy platónyi mámoros turista nótája nyomta el. S miközben a távolodó busz népe teli torokból zengi az éljen az ifjú párt, Margit gyöngéden Mátéra néz, és egyáltalán nem bánja, hogy harmadszor is ki kell mondania, hogy igen.