Félni és élni hagyni

Képzeljük csak el a félelem fokozatai kapcsán, hogy ismeretlen helyre keveredünk. Napközben kevésbé rettenünk meg, világosban messzire ellátunk, az agyunk tudja: könnyebben felismerjük és kivédjük a veszélyes helyzetet. Sötétben azonban főként csak a hallásunkra hagyatkozhatunk. Ilyenkor emelkedik bennünk a félelemszint. Az agy átvált önvédelmi üzemmódra, hogy minél gyorsabban és megfelelően reagáljunk.

– Zajos és sötét helyen, amikor nem is látunk jól, alig hallunk, jóval inkább erősödik a félelmünk. Hiszen még nehezebb megítélni, mennyire veszélyes a szituáció. Ebben a környezetben minden váratlan jel kiválthat félelemhez kapcsolódó testi válaszokat: szívdobogást, izzadást, fémes érzetet a szájban. Azaz: támpontok híján általánosítunk. Ez az általánosított félelem a szorongás, amikor akár indokolatlanul is úrrá lesz rajtunk a rémület – teszi hozzá dr. Hájos Norbert.

A szorongás, vélik a pszichológusok, szinte népbetegség. Sokan szenvednek tőle. De mikor esünk pánikba? Hogyan alakul ki a fóbiánk? Az előbbit valamilyen életveszélyre utaló helyzet válthatja ki. Mondjuk, a barátunk semmiképpen sem akarja levenni a lábát a gázpedálról, száguldozva előz, miközben mi mellette dermedten ülünk. A fóbia pedig fokozott félelem egy-egy adott tárgytól vagy élőlénytől.

Csakhogy akad, aki soha korábban nem botlott bele kígyóba, mégis megrémül, visítozik, amikor meglát egyet. Vagyis: negatív tapasztalat nélkül is cidrizhetünk? – tesszük föl a kérdést a félelemkutatónak.

– Igen, ez a velünk született ijedelem. Hasznos, akárcsak a tanult félelem, amelyre jó példa: a fogfúró hangja csupán abban az emberben idéz föl kellemetlen érzést, aki már átélt fogászati fájdalmat. A velünk született és a tanult félelmek segítenek elkerülni, túlélni a veszélyes helyzeteket – magyarázza a szakember.

Egyébként az agy félelemközpontját csak nemrég fedezték fel: a mandulamaghoz hasonlít, így is nevezték el. Kettő van belőle, az agyunk két féltekéjén. A mandulamagok emléknyomokat tárolnak a félelmeinkről.

Mondjuk arról, mikor tört ránk a frász, mert veszélyt gyanítottunk. Így a következő hasonló esetnél már a „félelem emléke” mozgósítja a szervezetet: készüljön, valami nincs rendben.

Kérdés persze az is: a félelemérzetünk csökkenésével nagyobb bátorságra kapunk-e? Nem, feleli az agykutató, a bátorsághoz, azaz az aktív cselekvéshez számos agyterület közös és összehangolt működése szükséges a veszélyes szituációkban.

Ugyanakkor bizonyos mértékig megtanulható, hogyan küzdjük le a félelmet – erre építenek a pszichoterapeuták is –, csak nem könnyű, mivel a félelmi helyzetekhez társított emlék rendkívül makacs, nehezen változtatható.

Mindenesetre a túléléshez szükséges reakció biztosan a félelemből fakad. Miként Hájos Norbert fogalmaz: életveszélyes a félelem nélküli élet.