Rongyik különös élete

„Feltehetőleg az 5-ös számú buszon (Nyíregyházán) elvesztette a kislányom az alvó nyusziját. Aki esetleg látta, ismeri a tartózkodási helyét, szóljon a nyuszinak, hogy hazavárjuk, és tudassa velem, hogy hova szaladjak érte” – írja a tapsi után nyomozó Emma az elveszett rongyik mentésére specializálódott információs kutatószolgálat oldalán.

Nem vitás, tevékenységüket a feladat súlyához illő hangzatos módon határozza meg Beke Miklós, aki a Facebookon 2016 januárjában létrehozta az oldalt. Tulajdonképpen nem volt nehéz dolga: a szegedi fiatalember egy multicégnél dolgozik informatikusként.

– Sokszor találkoztam olyan posztokkal, bejegyzésekkel, hogy rongyikat, plüssállatkákat keresnek éjt nappallá téve a szülők, mert valahol elvesztették, s a gyerek vigasztalhatatlan nélkülük. Arra gondoltam, hogy kicsit szervezettebb formában, a közösségi média adta lehetőségeket felhasználva, hatékonyabbá tudnám tenni a felkutatásukat, illetve a pótlásukat. Mára nagyjából 8100 követőnk van. Nagyon aktív a közösség. Ha megosztok egy keresést, arra általában ezernél is többen reagálnak, legalább a megtekintés szintjén – meséli Miklós.

Ha végképp nem kerül meg a kallódó kedvenc, megpróbálnak egy ugyanolyat keresni. Előfordul, hogy egy másik családnak kettő is akad, mondjuk, a zöld elefántból, és az egyikről szívesen lemondanak a bánatos gyerkőc javára.

– Rengeteg kisgyereknek segítettünk már. A hároméves kisfiamnak egy drapp takaró a mindene, amit szerencsére még sosem vesztettünk el… De ha arra gondolok, hogy mekkora örömöt jelent rátalálni az elkallódott kedvencre, máris megéri naponta ránézni, foglalkozni az oldallal, melynek a híre most már szájhagyomány útján is terjed – teszi hozzá Beke Miklós.

Vajon miért ragaszkodnak a gyerekek annyira ahhoz a bizonyos plüsshöz, takaróhoz vagy párnához, cipelik magukkal folyton, legyen az bármilyen gyűrött, koszos vagy foltos, s tiltakoznak kétségbeesetten a kimosatása ellen is, hiszen a megszokott illata is fontos?

– A rongyik, plüssállatok, a takaró csücske valójában érzelmi funkciót betöltő tárgyak, amiket a gyereklélektan egyik nagy alakja, Donald Winnicott brit gyermekgyógyász, pszichológus írt le és nevezett el „átmeneti tárgynak”. A nevéből is látszik, hogy segítségükkel kicsit pótolni lehet a szülők közelségét, vigaszt lehet találni benne, s a cirógatással – ahogy a legtöbb gyerek a száját simogatja vele – a megnyugvást segítő orális örömfunkciót lehet átélni. Igazi érzelmi társak tehát, amiket jó, ha látunk egy gyereknél, mert azt mutatja, hogy kötődése az anyjához, apjához létező érzelem, amit pótolnia kell, ha ők éppen nem elérhetők egy kis megnyugtatásra. Ha nincs ilyenre igénye, akkor a szülőkhöz való kapcsolata érzelmi problémákat mutathat, amit érdemes szakemberrel megbeszélni – magyarázza Tari Annamária pszichológus. A tárgy igénye általában 6-7 hónapos kortól jelenik meg, és nagyjából az óvodáskor végéig kitart.

Sokan esnek abba a hibába, hogy a gyereket igyekeznek megfosztani az ölelgetni való kedvenctől, mondván, elég nagy már, nincs szüksége ilyesmire. Biztonságérzetre, szorongásoldásra azonban a nagy- vagy a kisiskolásnak is egyformán szüksége van. Éppen a megnyugtató érzelmi funkció miatt nem szabad elvenni tőle mindaddig, amíg a szeparációs szorongása annyira kezelhetővé válik, hogy önmagától leteszi a rongyit, mert az anya, apa távollétét az ő „belső képükkel” képes elviselni – tanácsolja a szakember.

Hogy kinek mikor érkezik el az életében ez az időszak, arra persze nincs szabály. Bizonyság erre egy fiatalasszony bejegyzése a rongyimentők oldalán: „Én akkor szoktam le a macimmal alvásról, mikor 19 évesen összeköltöztem a férjemmel.”