Salánki Anikó: Érettségi találkozó

Maruszját rögtön megismerte, négy évig padtársak voltak és majdnem barátnők. Most is vállig ért a vörös haja, persze már festett. A mellette türelmetlenül toporgó pocakos férfi, aki kockás zsebkendővel törölgette izzadó homlokát, valamelyik osztálytársuk lehetett.

Soha nem vett részt egyetlen érettségi találkozón sem. Az invitálások el se juthattak hozzá, nem tartott kapcsolatot senkivel, megtalálhatatlan volt. Amikor 18 lett, összepakolt és köszönés nélkül lelépett. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Eszébe jutott az a négy keserves gimnáziumi év.

Utált odajárni, a patinás világ közepe iskolába, ahol emelt szintű reáloktatás folyt. Apja választotta, az egyetem elismert tudós előadója, tisztelet övezte díszpolgára a városnak, aki otthon kisstílű zsarnokként uralkodott, ellentmondást nem tűrően parancsolt és kritizált. Vele meg mindig csak baj volt, attól a perctől kezdve, hogy megszületett. Elsőszülöttként lány, örök csalódás. Két húga összetartott, ájtatos képpel bólogatott apjuk minden szavára. Udvariasak, jól neveltek, színleg kedvesek, amúgy hazug, kétszínű, alattomos perszónák. Anyjuk halkan beszélt, surrant a nagy lakásban észrevétlenül, soha nem ellenkezett a férjével. Egyedül ő mert dacolni, feleselni, kiabálni, lázadni, aztán szó nélkül elmenni.

Eleinte írt, megadta a címét is, de a leveleit visszaküldték, át sem vették. Kiradírozták az életükből.
Tudomásul vette, nem próbálkozott többet.

Külföldre ment, egy jótékonysági szervezetben dolgozott. Éveket töltött olyan országokban, ahol a falvakban nem ismerték a villanyt, órákat kellett gyalogolni ivóvízért, a csontsovány asszonyok üres tekintettel ácsorogtak a tűző napon, várva a segélycsomagra.

Sose ment férjhez. Egy éve jött haza, majdnem fél évszázad után. Minden hivatalos dolgát ügyvéd intézte. A házat, amiben lakott, magas kerítés vette körül meg elvadult kert. Egész nap olvasott, fotóit rendezgette, néha kotyvasztott egy kis ebédet. Sötétedés után rótta az ismeretlenül ismerős utcákat. Beszélgetni nem akart senkivel, és esze ágában se volt válaszolni a kíváncsiskodóknak. Arra nem gondolt, hogy pont az érettségi találkozó lesz az, ami kizökkenti a nyugalmából.

A meghívón ott állt a gimnázium új neve. Az apjáról nevezték el. Keserűen felnevetett. Lehet, hogy elmegy.

Tudna mit mesélni.