Salánki Anikó: Öt láda barack

Piacon a zöldséges előtt vadidegen háziasszonyok osztják meg egymással a titkot, hogyan is marad tél közepéig friss a cseresznye, a zöld dió, kellően pikáns a rumos meggy. Mikor minek van a szezonja.

Persze mindenki tudja, hogy macerás az egész, fárasztó és rengeteg melóval jár, de megéri. A kezdőket már az előkészület is elborzasztja, hisz’ annyi edény összesen nincs a falatnyi konyhában, ami ehhez a nagy munkához kell. A gyümölcs beszerzése sem könnyű. Persze akinek terem, vagy kapja vidékről a keresztanyjától, nem foglalkozik ilyen aprósággal. De bezzeg akinek magának kell utánajárnia, az felér egy kalandtúrával.

Kezdjük mindjárt az információszerzéssel, hogy a piacon Józsinál vagy Mari néninél ízesebb-e idén a barack. Nincs-e agyonpermetezve?

Bio vagy nem bio, az itt a kérdés. Ha lekvárt főzünk, a kicsit túlérett is jó, de nem árt gondosan és szemenként átnézni, legjobb volna nagyítóval. Tisztaság, gondosság, figyelem, mert különben hiába minden igyekezet. Van, aki szereti, ha segítenek neki a nagy munkában, más inkább csendes magányában, halk zeneszó mellett hámoz, kever és kavar. Rámegy ugyan a nap, de milyen hálás lesz a család!

Majd télen, amikor kint hull a hó és zord köd lepi be a tájat, a gondosan eltett befőtt belopja a nyár ízeit a lakásba.

Egy éve voltunk házasok, önálló élet, saját háztartás. Boldog békeidők.

Az előző évről családi ajándékképpen befőttel, lekvárral tele rakott kamra polcain már csak üres üvegek árválkodtak.

S akkor egy vidéki útról diadalittasan érkezett meg a ház ura, a kocsi csomagtartójában vagy öt láda ványadt sárgabarackkal. – Az út szélén árulták, olcsó is volt, gondoltam, elteszed – nézett rám reménykedve édesszájú párom.

Másnap kora reggel hadszíntérré változott a konyha. A töppedt kis barackok nem adták olcsón a héjukat.

A forró vízbe mártogatás után csak még jobban ragaszkodtak a gyümölcsükhöz.

A konyha gőzben úszott, a nagy hevülettől sikerült levernem egy szépen tisztára mosott üveget, s amikor utána kaptam, hullott a cukor is.

Feladtam. Nejlonszatyorba pakolva a barackokat, óvatosan lopakodva messzire vittem a háztól, s a kiserdő szélén leraktam, biztos jó lesz valakinek. Két boltba betérve sikerült 10 üvegnyi sárgabaracklekvárt vennem.

Meleg vízben leáztattam az árulkodó cédulákat. Az üvegeket száraz dunsztba tettem. Este a férjem óvatosan bekukucskált az üvegek közé. – Nagyon elfáradtál, ugye? – kérdezte aggódva, és én csak bólintani tudtam.

Télen elégedetten kente a lekvárt a vajas kenyérre, s minden alkalommal megjegyezte: – Hát igen, nincs is finomabb a házinál!

S lám, az idén nyáron mit kaptunk ajándékba? Ötládányi, hőségtől összeaszott sárgabarackot…