'Elvesztettem az irányítást a gyerekeim felett'

Kedves Ágnes!
Nem tudom, mikor és hogyan, de úgy érzem, elvesztettem az irányítást a gyerekeim felett.
A lányaim 15 és 13 évesek. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az aranyos, szőke kis babáimat dédelgettem, bújtak hozzám, naponta elmondták, mennyire szeretnek. Ha a kezembe kerülnek a régi fényképeik, már sírok is…
Mert minden megváltozott. A lányok úgy viselkednek, mintha a főnökeim lennének: szinte utasítanak, mit főzzek vagy vegyek nekik, megmondják, hova menjünk nyaralni, mit kell felújítani a házban. Ha szomjasak, kikiabálnak, hogy vigyek nekik kólát. Ha éhesek, akár öt perccel az ebéd előtt befalnak egy zacskó csipszet. Gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak. A kicsi még talán nem tenné, de mindenben követi a nővérét.
A nagyobbik nagyon okos, jeles volt az általánosban. Most kezdte a középiskolát, egyelőre jó jegyeket hoz. De már minden pénteken vagy szombaton bulizni megy. A múltkor cigarettát is találtam nála. És még csak 15 éves! Próbálnám fékezni, de semmibe vesz. Még csak nem is szemtelen, egyszerűen negligál.
A kicsi néha kedves, de csak akkor, ha nincs ott a nővére…
Az a baj, hogy az apjukra egyáltalán nem számíthatok a nevelésükben. Imádja őket és legalább annyira szereti a kényelmét. Neki az a jó családi légkör, ha hagyják nyugodtan sportot nézni. Ha én megtiltom a nagynak, hogy megint buliba menjen, akkor ő elengedi. „Tud vigyázni magára, az én lányom” – mondja, s ezzel el is van intézve az egész. Amúgy jól élünk, nincs köztünk másban vita, csak a lányok nevelésében. De az már mindennapossá vált.
Félek, hogy visszafordíthatatlanul elromlott a kapcsolatom a lányaimmal.
Tudom, hogy a kamaszokkal nehéz az élet, de ennyire?! A legfőbb panaszom, hogy semmibe vesznek, a másik meg az, hogy a férjem soha nem áll mellém. Nagyon el vagyok keseredve. Tudna tanácsot adni?
Üdvözlettel: Zsóka

Kedves Zsóka!
Úgy látom, tényleg elfajult a helyzet önöknél. Valóban gyakori a szülői panasz a kamaszokra, de az legtöbbször annyi, hogy a gyerek szemtelen, rendetlen, nem lehet a telefonjából kivakarni és így tovább. Ezek úgy-ahogy kezelhetők sok türelemmel, némi humorral. De az, hogy a gyerekek egyszerűen semmibe vegyék az anyjukat, megengedhetetlen.
Az utolsó órák jöttek el ahhoz, hogy a sarkára álljon. Ne sírjon, ne panaszkodjon, ne szolgálja ki a lányait. Ha ők eleresztik a fülük mellett az anyjuk kéréseit, óhajait, akkor ön is tegyen így! Hamar észreveszik majd, hogy felmondott a személyzet. Próbálkozzon meg egy nagy, kiadós beszélgetéssel, először a férjjel, aztán a nagylánnyal, majd a kicsivel.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes