Vasárnapi valóság

Korunk tévés műfaja a valóságshow. Ki-ki érdeklődése és ízlése szerint követheti, miként ügyeskednek és intrikálnak talpig tetovált fiatalemberek – és lányok – egzotikus tájakon, vagy miként unatkoznak és intrikálnak szilikonszájú és -keblű pénzes nők, bárhol. Jó, nyilván van mindenre közönség, csak a „valóság” szóval kellene csínján bánni.

Mert a valóság ott van, ahol az elmúlt vasárnap két műsorban is láttam. A Hír Tv Látótér című közéleti riportműsora a budapesti Hős utcai gettóval foglalkozott. A főváros szégyenfoltja az a néhány ház, ahol a nyomor, a kosz, a drog uralkodik évtizedek óta, az egyik legnagyobb közlekedési csomópont és a Puskás Ferenc Stadion közelében. Ahol egyes szoba-konyhás lakásokban akár tucatnyian is laknak, úgy látszik, megfékezhetetlenül. Mert hiába falaztat be az önkormányzat egy-egy kihalt, megüresedett lakást, mégsem csökken a lakószám. Mindenki tehetetlen. Ja, nem: Kőbánya most azt találta ki, hogy magas fallal és kapukkal zárja körbe e házakat. Holott a megoldás csakis az lenne: ledózerolni és sóval behinteni a helyüket – de egy kerület lehetősége kevés ahhoz, hogy elhelyezhessék a lakókat. Akiknek jó része ráadásul jogcím nélkül él ott. Szégyellem leírni, annyira közhelyes: esetleg egy újabb stadion árából?!

Az ATV megújult műsorpolitikájából, ami a hétvégét a szórakoztatásnak szenteli, egy műsort tartok jónak – éppen azt, ami nem vagy csak részben szórakoztató. Sváby András Naplójáról van szó. (Reméljük, a producer Hajdú Péter ezt békén hagyja, és nem ül be, mint a Bochkor-műsorba már többször is.) Sváby a kihagyott tíz év után újra rátalált a régi hangjára, jól egyensúlyoz a témák között. Bár a szavazásra feltett kérdések olykor a demagógia határát súrolóan alákérdezősek, hiszen borítékolhatóak a válaszok.

De a témaválasztás mindig friss és találó. Most például a riporter visszament Őcsénybe, ahol korábban a szégyenteljes falugyűlésen forgattak. A település nevét arról jegyezte meg az ország, hogy egy háromtagú, kisgyermekes afgán családot nem engedtek be néhány napra a faluba. A riporter talán azt remélte, hogy a tiltakozók némelyike azóta esetleg elrestellte magát. De nem: a falugyűlésen szikrázó szemmel rikácsoló fiatal nő, bár lejjebb csavart hanggal, de most is gyűlölködve ismételte önmagát. Ahogyan mások is. A vetés beérett.

Itt mindenki a családját félti nagyon. Hogy valójában mitől, azt el sem hagyták mondani a falugyűlésen. De a műsor felkutatta a háromtagú afgán családot, akitől olyan hősiesen védte magát a magyar falu: az oltalmazott menekültként itt tartózkodó fiatalembert, feleségét és kisfiát. A szakácsként dolgozó, magyarul tanuló férfi nehezen, könnyes szemmel beszélt erről a történetről. Nézőként én meg lesütöm a szemem…

A másik riport a Down-szindrómás emberek sorsáról szólt. Mivel az ismert sztárházaspár nemrég jelentette be, hogy újszülött kisfiuk enyhe fokban downos, a média felkapta a témát. A szülők igen rokonszenves közleményükben ugyan azt kérték, hogy hagyják békén a családot, nem kell őket sajnálni. Azért mégsem árt erről beszélni, hiszen minden másságra másképpen nézünk, ha ismerjük. Kedves, szeretetre méltó gyerekeket és felnőtteket ismertünk meg, vágyakkal, tervekkel. A családok nehézségeiről most kevés szó esett, de nem is ez volt a cél.  

S azért egy bírálat Sváby Andrásnak címezve: jót akarván, nagy buzgalmában aranyos kis teremtményeknek nevezte a Down-szindrómásokat. Nem, elég annyi, hogy embertársaink.