'Jól tudtuk, hogy ez mekkora hazugság, de nem mertünk szólni neki'

Kedves Ágnes!
Néhány héttel ezelőtt olyan levelet közölt, amelyben a gyászoló anya öt éve nem tudja feldolgozni felnőtt fia halálát. Én most viszont a gyász másik megnyilvánulásáról írok önnek.
A szüleim annak idején azért házasodtak össze, mert anyám terhes lett. Apám megmondta neki: nem szeretlek, de becsületből elveszlek. Anyám nem árulta el neki, de igazából ő sem szerette. (Mindezeket a nagynénémtől, anyám húgától tudom.) Megtörtént az esküvő, még semmi sem látszott, aki meg akart, később utánaszámolt. De az már nem volt túl érdekes, hiszen még abban az ötven évvel ezelőtti kisvárosban sem volt ritka az esküvő utáni „koraszülés”. Mindenki megnyugodott. Csak apám nem.
Hátralévő, nem túl hosszú életében sokszor anyám fejéhez vágta, hogy a gyerekkel megfogta. Amúgy szerette a gyerekeit. Csak anyámat nem. Ma már egyikük sem él, ezért – a névtelenség leple alatt – elmondhatom, hogy igen rossz házasság volt az övék: csalták egymást, a vége felé meg már alig beszéltek. A szűk családon kívül ezt senki sem tudta, mert anyám kifelé gondosan őrizte a szép családi élet látszatát.
Aztán apám megbetegedett. Súlyos szívbaja miatt hat évig volt ágyban fekvő beteg. Anyámnak többet kellett dolgoznia, két műszakban is, ezért aput az édesanyja ápolta a saját otthonában. Mi a nővéremmel az anyai nagyszüleimhez kerültünk, ők neveltek minket a továbbiakban.
Elmondhatom, hogy ez volt a legjobb, ami velünk történhetett. Anyu csak hétvégén jött el, hét közben mindig fáradt volt. Vasárnap délutánonként átmentünk meglátogatni aput és a másik nagymamát. Akkor kártyáztunk, társasoztunk apuval, aztán egy óra múlva hazamentünk.
Amikor meghalt, a nővérem 15, én 13 éves voltam. Anyám zokogva borult a koporsóra, úgy kellett elvonszolni a sírtól is. És a következő tíz évben nem vetette le a gyászruhát! Ha idegennel találkoztunk, könnyeket morzsolt el. Mi nagyon jól tudtuk, hogy ez mekkora hazugság, de nem mertünk szólni neki. Amúgy nagyon jól állt neki a fekete, mindenki sajnálta a szegény kis törékeny, csinoska özvegyet. A férfiak óvni akarták a széltől is…
Félt, hogy megszólják, ezért egy darabig nem engedte, hogy a mamáéknál maradhassunk. Aztán valahogyan mégis visszaszivárogtunk. Felnőttünk. Ma már nem haragszom anyámra, de tisztelni soha nem tudtam… S amikor az én férjem halt meg hat éve, én nem hordtam gyászruhát….
Üdvözlettel: Csilla


Kedves Csilla!
Történetéhez nem sok a hozzáfűznivalóm. Az emberi gyarlóságnak ezer arca van. Talán tudnék egy-két mentséget találni az édesanyja számára, de ez nem az én dolgom. Az jó, hogy már nem haragszik, de az igazi megbocsátás, úgy látom, még hátra van. Kívánom, hogy ez is sikerüljön!
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes