Szijjártó Gabriella: Elvetélt selejtezés

Naná, hogy ilyenkor döglik be a lift! A fiatal Nő fellélegzett, szerencsésen elérte a szeméttárolót. Lábát rogyasztva a könyökével próbálta lenyomni a kilincset, majd a térdével benyomta a nehéz, de hál’ isten, legalább befelé nyíló vasajtót. Kikandikált a doboz mögül, hogy pontosan belője az irányt a színes kukák között a papírhulladék-gyűjtő felé. Már csak két lépés! Győzelmi mámorában jobb kezével enyhített pirinyót a doboz fogásán, hogy néhány felszabaduló ujjával valahogy felemelje a kuka fedelét.

Ez az újabb akrobatikus elem azonban már nem jött össze. Az egyensúlyából kibillent, viharvert doboz óriási csattanással zuhant le, a szétszakadt papírtest hullaként terült el a padlón. A „belsőségek”, Nagyika egykori kincsei beterítették a helyiséget.

A hatvanéves Füles rejtvényújság megfejtett jubileumi számai, a kezdetektől. Évtizedeken át gondosan vezetett háztartási naplók. Réges-rég leselejtezett műszaki cikkek kifakult jótállási jegyei. És tengernyi számla az ősidőkből! Legfelül például az első tévékészülékük, az Orion AT501- esé 1959-ből…

A Nő lerogyott a kupacra, hátát (stílusosan) a kék papírgyűjtő kukának támasztotta.

Ez már az ötödik szemétkör volt, fáradtsága elnyelte a dühét. Elvégre csak magát okolhatja: miért nem volt erőszakosabb négy évvel ezelőtt, amikor az özvegyen maradt és egyre többet betegeskedő Nagyikát közelebb költöztették, vidéki házából ebbe a másfél szobás kislakásba?! Hiába könyörgött akkor Nagyikának, hogy selejtezzenek, a kilencven felé járó, madárcsontú fekete asszony hajthatatlan volt: minden kell, minden fontos, minden jön a fővárosba! A Nő nem erősködött. Rogyásig rakták az öreg szekrényeket.

A Nő reggel óta ürítette a komódok fiókjait. A temetés óta halogatta a pakolást. De nincs tovább, hétvégén át kell adnia az elárvult lakást az új lakóknak.

Próbált felkelni a számlakupacról, de cipőtalpa megcsúszott egy régi képeslapon. Téli tájban házikó, ablakaiból sárgás fény dereng ki, megfestve kicsit a havat az udvaron.

Ismerős a kép. Sőt hirtelen a semmiből beugrott a karácsonyi képeslap gyerekként sokat olvasott szövege is: „Mancikám és Béluskám, áldott ünnepeket kívánunk: Bözsidék.” A dátumot azonban már nem tudta felidézni – a lapért nyúlt, hogy puskázzon róla. „Kolozsvár, 1970. december.”

Hát persze, azért volt mindig különlegesebb a többinél épp ez a darab, mert a Nő abban az évben, nem sokkal előtte született! Nagyika minden ünnepi időszakban saját készítésű vertcsipke-terítővel takarta le az étkező nagykomódját, kirakta a megkopott gyertyatartókat, és naponta ezeknek támasztotta a képeslapokat, amiket a postaládában talált. Meg a régebbiekből a szívének legkedvesebbeket.

A Nő beletúrt a papírhalomba, mire újabb és újabb ismerős képeslapok bújtak elő rejtekükből. Dédiéktől. Julcsikától. Jocótól és Icától. A Skultety családtól. Elsárgult darabok mind, de hibátlanok, sértetlenek.

Kivéve egyet: Krencsey Marianne évődik rajta Darvas Ivánnal a Liliomfiban. Valaha erős indulatokat válthatott ki valakiből, aki ezer ráncba gyűrte. Aztán, látszik, próbálta szépen kisimítani.

A Nő ezt a lapot sohasem látta. Kíváncsian fordította meg. A Nagyikának címezték, még a lánykori nevére, a szülői házba.

Egyetlen szó állt rajra, aláírás nélkül: „Imádom.” A halvány postai bélyegző mintha 1956-ot mutatna. Akárkitől kapta, varázslatos ereje lehetett ennek a képeslapnak, ha Nagyika hetven éven keresztül megőrizte.

A Nő gyorsan feltápászkodott, visszasietett a lakásba. Egy ép papírdobozért. Hogy megmentse a Füles rejtvényújság megfejtett jubileumi számait, a gondosan vezetett háztartási naplókat, néhány kifakult jótállási jegyet meg a tévé számláját. Legfőképpen a képeslapokat.

Nem volt terve. Csak azt érezte, hogy egy színes élet emlékei nem végezhetik egy lakótelepi szeméttároló kék papírgyűjtő kukájában.

(szijjártó)