Élni és szeretni tanít

Hároméves voltam, amikor édesanyámat magukkal vitték az angyalok. Kellett nekik egy harminchárom esztendős fiatalasszony. Hirtelen leesett a lábáról, semmi előjele nem volt a betegségének. Veseelégtelenségben halt meg a kórházban.

Ketten maradtunk a bátyámmal. Édesapánk rövid időn belül talált magának egy újabb társat. Az asszony igazi gonosz mostoha volt, megmérgezte gyerekkorom legszebb éveit. Szóval, tettel, cselekedettel bántott.

Egyik unokatestvérem pár éve megajándékozott egy általa őrzött levéllel, amelyet édesanyám az anyukájának és a bátyjának írt. Nem tudtam betelni vele, hiszen soha életemben nem láttam anyám kézírását.

Gyönyörűen megformált betűk, gondosan megfogalmazott bölcsességek. Mennyire fontos, hogy szeressük egymást, hiszen csak mi vagyunk egymásnak – ez volt a lényege. Én is ezt tanítom a gyerekeimnek: ha már nem leszek, akkor is tudnak majd egymásra támaszkodni.

Mostohám viselkedéséből láttam, hogyan nem szabad bánni egy gyerekkel.

Nem tudhatta, milyen érzés elveszíteni, akit szeretünk. Hogy mennyire mély nyomokat hagyhat mások bántása. Aztán édesapám is elment. Tizenhét évesen végleg rá kellett térnem az önállósulás útjára.

Kicsivel előbb már ízlelgettem, hiszen nyolcadik után felkerültem Pestre, a vegyipari szakközépiskolába, kollégiumban laktam. Azt hittem, jó ötlet lesz a bátyám példáját követni, de én inkább humán érdeklődésű voltam. Összekuporgattam a pénzem, hogy színházjegyet tudjak venni. Imádtam a varázslatot. Az ELTE magyar szakára jelentkeztem, persze kevésnek bizonyult az akkori tudásom, nem is vettek fel. Hátha színházi öltöztetőnőnek jó leszek, küszöbön belül bizonyára statisztálhatok is néha. Megvolt az időpont, mikor kell megjelennem az elbeszélgetésen. Előző este elmentem futni és kibicsaklott a bokám. Reggel fel sem tudtam kelni az ágyból. Hát így úszott el a színházi karrierem.

A sport viszont fordított az életemen. Kézilabdás barátnőm rábeszélt, hogy tartsak vele Tatabányára. Megkérte az edzőjét, szerezzen nekem munkát. Neki köszönhetően lettem képesítés nélküli nevelő a helyi nevelőotthonban.

Az igazgató „Aranka néniként” mutatott be, holott nagyjából egyidős voltam a rám bízott gyerekekkel. Ki is tört a nevetés, amikor magunkra maradtunk. Hamar rájöttem, hogy ezt szeretném csinálni.

Elvégeztem a szombathelyi tanárképző főiskola népművelés–testnevelés szakát. Gyermekotthoni állást kerestem, kiterítettem a térképet és beazonosítottam a helyeket. Tiszadob tetszett a legjobban. Erdő, folyó, kastély. Életem legszebb huszonhat éve kötődik oda. Amikor méltatlan helyzetbe sodortak, szó nélkül eljöttem. Otthagytam a szívem.

A fecske szívós kis költözőmadár, róla neveztük el az adományboltunkat.

Én is elhagytam szabolcsi szülőföldemet, de nem szakítottam el teljesen a szálakat. Sok növendékemmel kapcsolatban vagyok, erőmhöz és lehetőségeimhez mérten segítem őket. És „fecskeként” egyszer majd magam is visszaköltözöm szűkebb hazámba. Adományboltunkban a kecskemétiek által felajánlott tárgyakat értékesítjük, a bevételből pedig olyan Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei családokat támogatunk, ahol a szülők állami gondozásban éltek, de ma becsülettel nevelik gyermekeiket.

Patronáljuk a tehetséges és szorgalmas fiatalokat is, illetve hozzájárulunk a már nyugdíjas éveiket élő lovak tartásához, melyek korábban a gyerekek terápiás megsegítésében dolgoztak. Tiszadobon is tervezünk hasonló adományboltot nyitni. Igencsak meglepett, hogy Richter Aranyanyu-díjra jelöltek a szociális területen dolgozók kategóriájában. Közönségdíjas lettem. Épp a Szabad Földben jelent meg Balogh Sanyi története, aki a feleségével és kétéves fiukkal – azóta kislányuk is született, Aranka Dóra! – Kecskeméten kezdett új életet, Szabolcsból költöztek ide.

Tizenhat évesen került be a tiszadobi otthonba, ott tanult meg írni-olvasni, de leginkább élni és szeretni. Nagyon kedvesen beszélt rólam a bemutatkozó kisfilmben. És ezt még lehetett fokozni, hiszen a gálán Oláh Ibolya elénekelte az Anyának című dalát, amit hozzám írt: „Mindig te voltál / csak az erős vár / bolond szívemnek. / S bármily nehéz volt / velem együtt a múlt. / Tudd, hogy szeretlek.” Szó se róla, ezt már nem bírtam ki könnyek nélkül. 


Lejegyezte:
Borzák Tibor