F. Tóth Benedek: Bruga bánata

Harminc évig senki nem hallott róla. Akkor is csak azért, mert a fényképe megjelent a lapokban. A körözési lista egy törött orrú, meggyötört arcú férfit mutatott. A gyanú szerint verekedésbe keveredett, és olyan szerencsétlenül ütött meg egy bizonyos K. Botond Géza mátrafüredi lakost, hogy az illető megsüketült. Ennek azért lehetett némi alapja, mert a vájároknak a nehéz fizikai munkától szétterül a tenyere, és hasonlatos lesz ahhoz a lapáthoz, amit a fuvarosok használnak, amikor a kocsiról lehányják a szenet. Akit egy ilyen tenyér beterít, az örökre megtanulja, hogy a bányászokat inkább itatni kell, mint igazukat vitatni. Mert az asztalra borult bányász jámbor, akár a szoptatás utáni csecsemő. A vájárok, persze, nem tejet isznak, hanem felessel bélelt sört. Elkészítése egyszerű: pálinkával teli kispoharat merítenek korsó sörbe. A tömény alászáll, éppen úgy, ahogyan a bányász is a tárnába. És minél többet merül a feles, minél többször billen a korsó, a bányász annál közelebb kerül a sötétséghez, ami odalent is körbeveszi. Olyan ez, mint lebegni az anyaméhben, az univerzum részévé válni: por a porhoz, tiszta tudattal, bódult vággyal, kivetkőzött méltósággal.

És egy bányász lelke, ha odalent járt, sosem tér vissza ugyanúgy a felszínre. Mert aki egyszer is alászállt a mélybe, azt megérinti a Föld hője, ősi bánat költözik belé. Ezért is van az, hogy amikor a bányacégek és a gazdasági vezetők bezárnak egy bányát, nem tesznek mást, mint rászabadítják a bánatot a világra. Vagyis a körözés híre nem lepett meg senkit.

Az egykori vájárra a rendőrök egy hónappal később, asztalra borulva találtak egy Pécs melletti falu kocsmájában. Előállították, majd annak rendje és módja szerint, szembesítve korábbi, rendezetlen ügyeinek sorával, elítélték. A börtönben letöltendő két év kilenc hónapot becsülettel végigülte. Rossz szava nem volt. Sem a sorsára, sem az ellátásra.

Fagyos szél fújt, amikor szabadult. Kihúzta magát. Mögötte a börtön, előtte az élet. Már ami megmaradt belőle. Azt sem tudta, jobbra vagy balra induljon. Kilépett hát előre. Az első heteket az utcán töltötte. Az első hónapot is. Egy idő után már nem csak reggelente köhögött. Tüdejéből régen leülepedett szénpor szakadt fel, sűrű és fekete. November végén egy házaspár megmutatott neki egy apró házat, ingyen lakhatót. Éppen csak szobányi, de fűthető. Minden egyben, mosdó, konyha, hálószoba, ablak az ajtóval szemben. A vájár élete alkonyán behúzódott hát a négy fal közé. A házacskát rendben tartotta, söprés előtt és után az ajtófélfának dőlt, merengve dohányzott. Ha arra járt valaki, köszönt, de vendég soha nem járt nála.

Két évet élt még. Csöndben távozott. Nem kereste senki. Halála után a ház ajtaján még hónapig olvasható volt a szöveg: „Bruga Bernát hatvankilenc évet élt. Szerencse fel! Örök végtelen az éj...”